A Fidesz az alkotói szabadság egyetlen védvára Magyarországon – Demeter Szilárd a Mandinernek

Mit szól ahhoz, hogy a hírek szerint megszűnik az esztétika szak a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen?

Nem követem a magyar felsőoktatás belső szerkezetváltását és hangsúly-áttevődéseit. Ha az Egyetem rektorátusa, vezetősége meg tudja alaposan indokolni, akkor jogukban áll ezt megtenni. Végzettségem szerint filozófus vagyok, látom én is, hogy ezen szak több egyetemen is „elvékonyodott”. Ez pedig rossz, mégpedig azért, mert a filozófia tanulása, művelése rengeteg jó képességet biztosít az embernek, legalábbis nekem ez a tapasztalatom. Gyorsan átlátjuk a káoszt. Megerősíti a szintézisalkotó és az analitikai képességet is. Ha rajtam múlna, én minden állami közép- és felsővezető számára kötelezővé tennék egy „filozófiai gyorstalpalót”. Szűkebb értelembe véve az esztétika is a filozófia diszciplínája. Ilyen szempontból az esztétika szak mellett vagyok, de nem látok bele egy egyetem struktúraváltásának okaiba.

Nyáry Krisztián posztja szerint az egyik indok, hogy nincs elég jelentkező.

Mert elfelejtettünk merni gondolkodni. Sajnos ez nagyon látszik. A könyvolvasási szokásaink is változnak, egyre kevesebbet olvasunk papír alapú könyvet, bár Magyarországon még európai viszonylatban jól állunk statisztikailag. A könyvolvasás elhanyagolásával a mélyfigyelem képességét veszítjük el, ami vissza fog ütni a problémamegoldó-képességben.

Nem csak nyomtatott könyvet olvasunk keveset: a legendás rendező, Ridley Scott szerint napjaink közönsége „kibaszott mobiltelefonokon” nevelkedett. Úgy véli, hogy az Y generáció tagjai csak akkor hajlandóak tanulni bármit, ha azt egy okostelefon kijelzőjén keresztül látják.

Ez is rettenetes. Személy szerint én nem vagyok fent közösségi médiás felületeken, de azt tudom, hogy például a Tik-tok-on a legtöbb videó harminc másodperces. Fel sem fogja az ember, mit lát, el sem jut az agyig az információ, és már jön az újabb, teljesen más impulzus, és ha órákon át valaki ilyen rövid videókat nézeget, egyszerűen megszűnik a figyelem. Ez nem kíváncsiság, hanem habzsolás.

Ha már online tér: Szakács Árpád sajátos véleményt fogalmazott meg az erdély.ma oldalon. Szerinte a koronavírus elleni oltás úgy jött be az életünkbe, mint a mesében a kismalacokhoz a farkas.

Konteóhívők mindig is voltak, és lesznek, ilyen az emberi természet, egyszerűen szeretjük az összeesküvés-elméleteket. Másrészt: szólás- és véleményszabadság van, ennek pedig nagy védője vagyok, úgy gondolom, mindenkinek jogában áll elmondani, ami a fejében van.

Nem azzal van probléma, hogy valaki nem oltatja be magát, joga van eldönteni. Viszont ha megbetegszik – márpedig óhatatlanul megbetegszik, láthatjuk a delta variánsnál –, akkor kórházba kerül, leterheli az ellátórendszert és azok elől veszik el a kapacitást, akiknek például agyvérzésük, szívrohamuk van, de egyszerűen nem jut rájuk orvos, mert az a Covid-osztályon van éppen. A klasszikus liberális szabadságfelfogás szerint egyéni szabadságjogok addig terjednek, amíg egy másik egyén szabadságát nem korlátozzák, vagy valamilyen módon utóbbi nem sérül. Ez a helyzet, amikor igen.

Az egyik oldal azzal vádolja, hogy ellehetetleníti a baloldali alkotókat, a másik meg azzal, hogy mindenféle baloldalinak pénzt osztogat. Hol az igazság?

Már a kezdet kezdetén, 2018 decemberében elég világossá tettem az álláspontomat: számomra az az alkotó, aki anyanyelvi olvasóban gondolkodik – most írókról beszélek csak –, magyarul ír, és azt szeretné, hogy száz év múlva is magyarok olvassák, az nemzeti kultúrában él és tervez. Függetlenül attól, hogy aktuálisan mit gondol a világról, vagy melyik pártra szavaz. Ebben a szellemben szerveztem meg az egész rendszert, nem érdekel, ki kit utál, hanem a teljesítménye a fontos.

Ezért, ha a vádaskodók megnézik azokat az ösztöndíjakat, amiket az én vezetésem alatt osztunk ki, észrevehetik, hogy egyrészt én nem veszek részt konkrét döntéshozatalban, megbízott kuratóriumok döntenek, másrészt láthatják, hogy mindegy, bal- vagy jobb oldali a pályázó, a teljesítmény számít. A szólás- és véleményszabadságnak, az alkotói szabadságnak egyetlen védvára van ma Magyarországon, azt pedig Fidesznek hívják. A Fidesz, tágabban a konzervatívok nem foglalkoznak azzal, hogy te mit írsz mint alkotó. Nem tiltunk le szavakat. Nem mondjuk azt, hogy érzékenyen érint valakiket egy bevett fordulat, ezért töröljünk belőle részeket, mint például a Nirvana egyik slágerében, amit meg is csonkítottak. Akkor sem, ha esetleg pont a keresztény kultúrát támadja egy adott alkotó. Ehhez komplementer módon mindig hozzá szoktam tenni: van Magyarországnak egy alaptörvénye, ahol elég világosan körbe van határolva, hogy milyen értékkészlet az, amire Magyarország épül. Aki ezen az értékkészleten belül mozog, az számomra védendő és támogatandó.

Pár hete felrázta a közvéleményt néhány erős kijelentéssel, például nem szereti a színházat, vagy kukázná a(z kortárs) irodalom nyolcvan százalékát. Hogyan éli meg a kritikákat?

Nem foglalkozom velük. Pontosabban ha van ellenérv, meghallgatom, hiszen nem vagyok tévedhetetlen, nincsen nálam a bölcsek köve. Az anyázás és a gyalázkodás viszont nem ellenérv. Eleve a kortárs irodalomról beszéltem, az engem gyalázók viszont ezt „félreértik”. Vagy akarattal, és akkor az már politika, vagy szövegértelmezési nehézségekkel küzdenek, de akkor mi relevánsat tudnának mondani az irodalom kapcsán?! Az érdemi kritikákat fontolóra veszem. Egyebek közt ugye azt állítottam, ha rajtam múlna, a kortárs magyar irodalom nyolcvan százalékától elköszönnék. Ezzel nem nagyon tudnak vitatkozni, hiszen ez egy kultúrszociológiai tény. Miből áll össze a kortárs művészet? Dilettánsok, nem rossz, de nem jó, középszerű, vagy éppen kiváló alkotók egész kavalkádja! Azt majd az idő szitája kirostálja, átszűri, és aki nem jó, az eltűnik, aki pedig maradandót alkot, fennmarad. Az, amit ma irodalomként ismerünk, az a valaha írt szépirodalmi mennyiség maximum húsz százaléka.

Ami miatt szerintem inkább sokan felháborodtak, az az, hogy „szent teheneket” piszkáltam meg. Három dolgot állítottam: azt, hogy Péterfy Gergely Esterházy Péter halála után bejelentkezett a helyére, utóbbi formátuma és tehetsége nélkül. Így nem ő lett az új Esterházy Péter, hanem csak a szépírók Jakab Pétere. Azt is mondtam, hogy Parti Nagy Lajos az utóbbi években tehetségéhez és nagyságához képest rossz műveket ír. Závada Pált egykönyves szerzőnek tituláltam. Való igaz, a Jadviga párnája remekmű, de az összes többi nem az. Három szent tehenet kapartam meg, de csak olyan tételmondatokat mondtam, amiket az „övéik” is gondolnak róluk, ezek nem légből kapott állítások. Ezeket eddig senki sem merte kimondani. De ha nem mondjuk ki, elhallgatjuk, megmaradunk az állóvízben, akkor hogyan legyen jobb a magyar irodalom? Hiszen ők a minták!

És a színházzal mi a helyzet? Azóta sem vett bérletet valahova?

Nem. De azért megismételném:

Ez nem a színházról szól, hanem rólam. Magánügy. Amiért fontos erről is beszélni, mert itt is látszik, hogy létezik egyfajta ízlésterror. Valamiért az a beidegződés, hogy aki nem jár színházba, rossz ember. Kérdem én, miért? Ez egy művészeti ág a sok közül, értékes, biztos remek a magyar kortárs színjátszás is, bár nem ismerem. Más jazzkoncertre, egy harmadik valaki meg operába nem jár. A művészet szabadsága két komponensből tevődik össze: az alkotói és a befogadói szabadságból. Engedjük meg, hogy mindenki eldöntse, mit szeret és mit nem. Ha ezt nem engedjük meg, ízlésterror lesz, egy idő után pedig nem csak azt fogják megmondani, hogy színházba kell járni, hanem azt is, melyikbe váltsunk jegyet és melyikbe nem.

Nyitókép: Földházi Árpád