Trianon kamikaze miniszterelnöke: Simonyi-Semadam Sándor

Paár Ádám írása

Ha van a két háború közötti korszaknak olyan magyar miniszterelnöke, akinek személye és életútja teljesen ismeretlen a közvélemény előtt, akkor az Simonyi-Semadam Sándor.

Tegyük hozzá, hogy ekkor már a magyar elit egésze elfogadta, hogy nincs más lehetőség, mint a békeszerződés aláírása. A naivabbak még reménykedtek a győztesek jóindulatában vagy a népszavazás kiírásában a vegyes lakosú országrészekben. A politikusok többségének nem volt kétsége afelől, hogy a kormány, amely aláírja a békeszerződést, óriási áldozatot hoz. A hazai közvélemény szemében magyar kormány nem maradhatott a helyén egy ilyen aláírás után. Simonyi-Semadam csak 1920 júliusának közepéig, a tiszántúli ún. kiegészítő választás lebonyolításáig vállalta a kormányzást. 

Simonyi-Semadam Sándor volt az egyetlen a Horthy-korszak miniszterelnökei közül, aki a kiegyezés előtt született. Az utolsó hazai Habsburg-ellenes politikai szervezkedés évében, azaz 1864-ben látta meg a napvilágot a Veszprém megyei Cseszneken egy szolgabíró fiaként, köznemesi családban. A polgárosodó köznemesi ifjak szokásos karrierútját járta végig: a pesti (ekkor már budapesti) egyetemen és német intézményekben folytatott jogi tanulmányokat az ügyvédi vizsga letétele követte. Ügyvédi irodát nyitott Budapesten. A biztos kenyérkereső állás mellett jutott ideje a közügyekre is. Sok utazást tett négy kontinensen, és tagja lett a Magyar-Japán Társaságnak is.

A budapesti ügyvéd életében a Néppárt programjával való megismerkedés jelentett fordulatot. Számos cikke jelent meg a párt lapjában, az Alkotmányban. Mivel Simonyi-Semadam közéleti pályája elszakíthatatlanul egybefonódott ezzel a politikai szervezettel, érdemes nagy figyelmet fordítani a Néppárt eszmei arculatára. 

1895-ben Zichy Nándor gróf vezetésével megalakult a Néppárt, a politikai katolicizmus első magyarországi pártja. A Néppárt azon 19. század végi eszmei-politikai irányzathoz tartozott, amelyet közkeletűen az újkonzervativizmus néven jelölnek. Az újkonzervatív irányzatok szerte Európában olyan programmal léptek föl, amely hirdette nemcsak a liberális szabad verseny, hanem a szociális kérdésre nem kellően érzékeny „régi vágású” konzervatív politika meghaladását. Az újkonzervatívok politikai nyelvezete és programja nem a közjog, hanem a szociális kérdés köré rendeződött. Kárhoztatták a manchesteri szabad versenyt, az „aki-kapja-marja kapitalizmust”, amelyet azzal vádoltak, hogy az fölbomlasztja a közösségi kötelékeket, elvágja a társadalom különböző osztályai közötti szolidaritás szálait.

A Néppárt, mint az újkonzervatív irányzat első magyarországi fecskéje, támadta a Wekerle-kormány által bevezetett egyházpolitikai törvényeket, de ezen túlmenően megfogalmazott szociális és gazdasági követeléseket: a kisparasztság védelmét törvények és szövetkezeti szerveződés útján, a közigazgatás minőségének javítását, igazságos adórendszert, a kartellek és trösztök állami felügyeletét, munkásvédő törvényeket (pl. éjszakai női és gyermekmunka betiltása) és a gyülekezési és egyesülési jog biztosítását.

Mint érzékelhető, a Néppárt komoly szociálpolitikai fordulatot hirdetett, a XIII. Leó pápa által 1891-ben kiadott Rerum novarum (Új dolgok) enciklika szellemében, amely a pápai körlevelek közül először foglalkozott a „munkáskérdéssel”. 

A néppártiak bíztak abban, hogy az Észak- és Nyugat-Európában – Dániától Írországig, Hollandiától Olaszországig – elterjedt szövetkezetek révén sikerül biztosítani a kisparasztok és kisbirtok életképességét,

A néppártiak elvetették a szocializmust, még akkor is, ha alap szinten elfogadták a szocializmus kapitalizmus-diagnózisát, és a marxi tanokat jó értelemben provokatívnak tartották (nem véletlen, hogy az újkonzervatív Károlyi Sándor gróf, a szövetkezeti mozgalom atyja A tőkét adta olvasnivalóként Károlyi Mihály kezébe, hogy megmentse ifjú unokaöccsét a korszellem szociáldarwinista kísértésétől). Ám sok különbséget nem láttak Marx, Lassalle és Sorel között, vagy ha mégis, azt a különbséget elhanyagolhatónak vélték a szerintük az egész közélet fölé magasodó XIII. Leó pápa bölcsességéhez képest.

Simonyi-Semadam 1901-ben a németújvári választókerületben lépett föl országgyűlési képviselőjelöltként, és a választók bizalmából bekerült a parlamentbe. Később még két alkalommal választották be a dualista parlament képviselőházába. Mindvégig másodvonalbeli képviselő volt, a párt vezetésében és az országos politikában nem vett részt. Egy szorgalmas, agilis, hivatalnok mentalitású képviselő maradt volna örökre, ha nincs az Osztrák-Magyar Monarchia és benne a történelmi Magyarország összeomlása. 

Az 1919. március 21-én kikiáltott Tanácsköztársaság ellenségének tekintette a régi rendszer embereit, így

A néppárti képviselő azért jelenthetett kipécézhető bűnbakot, mert az elithez tartozott, nem pedig elsősorban nézetei vagy valós tettei miatt. Egy nemesi hátterű, a dualizmus és a bakonyi köznemesi miliő konzervatív-liberális légkörében szocializálódott, jogász végzettségű emberként Simonyi-Semadam nem a szocializmus frázisaitól várta a társadalom jobbítását, hanem a fokról fokra építkező szociálpolitikától. 

Benárdék távozása a trianoni békeszerződés aláírása után

A Tanácsköztársaság bukása után Simonyi-Semadam részt vett a keresztényszocialista mozgalom újjászervezésében a volt Néppárt romjain. Magát „keresztényként” vagy „keresztényszociálisként” (érthetően ritkábban keresztényszocialistaként) definiáló párttal, mozgalommal ekkor Dunát lehetett rekeszteni, ezért kívánatos volt valamiféle egység. Az 1919 októberében megalakult Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja ernyőszervezetként lefedte a keresztényszociális szerveződéseket, a Giesswein Sándor pápai prelátus vezette csoport kivételével. Simonyi-Semadam azonban megőrizte a barátságot a liberális demokrata beállítottságú Giessweinnel, a főpap temetésén ő mondott beszédet a Szent István Társulat nevében. Simonyi-Semadam az 1920-as választáson a mezőkövesdi kerületből került a nemzetgyűlésbe. Ekkor a királykérdés megosztotta a politikai elitet. A Habsburg-párti, ún. legitimista meggyőződéssel szemben

1920. március 15-én Horthy Miklós kormányzó új kormányt nevezett ki, ennek élére a nemzetgyűlés alelnökét, Simonyi-Semadam Sándort választotta. Az új miniszterelnökre lényegében két feladat hárult: a békeszerződés aláírása, valamint a románok által kiürített Tiszántúlon a kiegészítő országgyűlési választások megrendezése.

A háttérben mindent előkészítettek, csak a tényleges megvalósítás maradt hátra. Simonyi-Semadam tudatában volt annak, hogy – Antall József későbbi szavaival – „kamikaze-kormányt” vezet. Benárd Ágoston népjóléti miniszter és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ, író látták kézjegyükkel a trianoni békeszerződést. Bár arra hivatkoztak, hogy ezek után soha többé nem akarnak részt venni a közéletben, Benárd Ágoston 1935-ben a veszprémi kerületben nyert mandátumot a Gömbös Gyula vezette kormánypárt, a Nemzeti Egység Pártja színeiben, Drasche-Lázár pedig az IBUSZ elnöki székében landolt.

Simonyi-Semadam a „mór megtette a kötelességét” elve jegyében júliusban, a tiszántúli választások megrendezését követően lemondott a terhessé vált miniszterelnöki pozícióról. 1922 után teljesen visszavonult a politikától, ugyanakkor beválasztották több bank és vállalat igazgatóságába. 1923-ban részt vett Giesswein Sándor temetésén, és a szociáldemokrata Vanczák Jánossal meg a liberális Rupert Rezsővel közösen búcsúztatta az integratív keresztényszocialista pap-politikust. Három eszmeáramlat találkozott békésen a mindig párbeszédet kereső Giesswein sírjánál. 1936-ban a kormányzó magyar királyi titkos tanácsosi rangot adományozott Simonyi-Semadamnak. Ezt követően végleg eltűnt a nyilvánosságból.

Simonyi-Semadam Sándor és felesége, Kovács Szidónia, valamint lányuk, Erzsébet és annak férje, Mayer Miksa közös sírban nyugszanak a Farkasréti temetőben.