Paár Ádám írása
Ha van a két háború közötti korszaknak olyan magyar miniszterelnöke, akinek személye és életútja teljesen ismeretlen a közvélemény előtt, akkor az Simonyi-Semadam Sándor.
Ez nem véletlen, hiszen kormányának jutott a hálátlan szerep, hogy aláírja a trianoni békeszerződést.
Tegyük hozzá, hogy ekkor már a magyar elit egésze elfogadta, hogy nincs más lehetőség, mint a békeszerződés aláírása. A naivabbak még reménykedtek a győztesek jóindulatában vagy a népszavazás kiírásában a vegyes lakosú országrészekben. A politikusok többségének nem volt kétsége afelől, hogy a kormány, amely aláírja a békeszerződést, óriási áldozatot hoz. A hazai közvélemény szemében magyar kormány nem maradhatott a helyén egy ilyen aláírás után. Simonyi-Semadam csak 1920 júliusának közepéig, a tiszántúli ún. kiegészítő választás lebonyolításáig vállalta a kormányzást.
Simonyi-Semadam Sándor volt az egyetlen a Horthy-korszak miniszterelnökei közül, aki a kiegyezés előtt született. Az utolsó hazai Habsburg-ellenes politikai szervezkedés évében, azaz 1864-ben látta meg a napvilágot a Veszprém megyei Cseszneken egy szolgabíró fiaként, köznemesi családban. A polgárosodó köznemesi ifjak szokásos karrierútját járta végig: a pesti (ekkor már budapesti) egyetemen és német intézményekben folytatott jogi tanulmányokat az ügyvédi vizsga letétele követte. Ügyvédi irodát nyitott Budapesten. A biztos kenyérkereső állás mellett jutott ideje a közügyekre is. Sok utazást tett négy kontinensen, és tagja lett a Magyar-Japán Társaságnak is.
A budapesti ügyvéd életében a Néppárt programjával való megismerkedés jelentett fordulatot. Számos cikke jelent meg a párt lapjában, az Alkotmányban. Mivel Simonyi-Semadam közéleti pályája elszakíthatatlanul egybefonódott ezzel a politikai szervezettel, érdemes nagy figyelmet fordítani a Néppárt eszmei arculatára.
1895-ben Zichy Nándor gróf vezetésével megalakult a Néppárt, a politikai katolicizmus első magyarországi pártja. A Néppárt azon 19. század végi eszmei-politikai irányzathoz tartozott, amelyet közkeletűen az újkonzervativizmus néven jelölnek. Az újkonzervatív irányzatok szerte Európában olyan programmal léptek föl, amely hirdette nemcsak a liberális szabad verseny, hanem a szociális kérdésre nem kellően érzékeny „régi vágású” konzervatív politika meghaladását. Az újkonzervatívok politikai nyelvezete és programja nem a közjog, hanem a szociális kérdés köré rendeződött. Kárhoztatták a manchesteri szabad versenyt, az „aki-kapja-marja kapitalizmust”, amelyet azzal vádoltak, hogy az fölbomlasztja a közösségi kötelékeket, elvágja a társadalom különböző osztályai közötti szolidaritás szálait.
A korlátlan, szabad versennyel és individualizmussal szemben propagálták a kistermelő, a kisiparos, a paraszt, a munkás védelmét.