– immár sokadszorra –, most éppen azért, mert Magyarország „nem volt hajlandó egy politikai súlyt és komolyságot nélkülöző közös nyilatkozatot aláírni Hongkong ügyében”. Orbán azt mondta: ha százszor nyújtják be a nyilatkozatot, hazánk századszor is el fogja utasítani, az európai külpolitikát pedig az állam- és kormányfőknek kellene irányítani, nem a bürokratáknak.
A budapesti külügy mostanában gyakran vétóz meg különféle uniós megállapodásokat és állásfoglalásokat. Április közepén jött a hír, hogy a magyar külügy megvétózta a Hongkongban bevezetett nemzetbiztonsági törvényt elítélő uniós nyilatkozatot, amit Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter azzal indokolt, hogy nincs szükség újabb nyilatkozatokra, hiszen mindenki tudja, mi az EU álláspontja Hongkong-ügyben.
Májusban aztán a palesztin-izraeli konfliktust elítélő uniós nyilatkozatot utasította el Budapest, hasonló indoklással: közös statementekkel tele a padlás, változni meg nem változik semmi. Néhány nappal később aztán az Afrikai, Karibi és Csendes-óceáni Államok Szervezetével (AKCSÁSZ) kötendő cotonoui megállapodásra mondott nemet a magyar külügy, mondván, hogy a hosszú tárgyalások eredményeként tető alá hozott nemzetközi megállapodás csak még több bevándorlót vonzana az Európai Unióba.
Június elején az EU Kína hongkongi szabadságjog-sértéseit elítélő közös nyilatkozatának megvétózása következett – ezt a nyilatkozatot azért adták volna ki, mert Peking megtiltotta a hongkongiaknak a Tienamnen téri 1989-es vérengzésről való megemlékezést, ami egyébként hagyománynak számít a városban. Emlékezetes az is, hogy hazánk korábban az uniós költségvetési tárgyalásokon is meglebbentette a vétó lehetőségét.
A magyar külügy vétópolitikája eddig sem aratott osztatlan sikert az Unióban, a Tanács soros elnökségét a tavalyi év második felében betöltő Németországot pedig még annyira sem nyűgözi le. A német politikát már hosszú ideje foglalkoztatja annak a kérdése, hogy hogyan lehetne gyorsabbá és hatékonyabbá tenni a közös uniós döntéshozatalt ilyen kérdésekben.