Hetvenöt éve szavazták meg a Beneš-dekrétumokat

Az Osztrák-Magyar Monarchia 1918-ban végleg és jóvátehetetlenül vereséget szenvedett az antant hatalmaktól, és több államra esett szét. Eleinte felmerült a célok között az etnikai határok szerinti felosztás, ám a „Párizs környéki békékként” elhíresült békediktátumok

A nemzetállamokként kikiáltott új országokkal is pusztán az volt a probléma, hogy szembetűnően nem voltak nemzetállamok, hiszen az „államalkotó nemzeten” kívül hatalmas volt a nemzetiségek aránya. A megcsonkítottként függetlenedő Magyarország csaknem egyedüliként mondhatta magát nemzetállamnak Kelet-Közép Európában.

Az 1938. évi első bécsi döntés – amelyet az angolszász hatalmak is elfogadtak – az etnikai viszonyoknak megfelelően mentén húzta meg a Magyar Királyság határait. A második világháborút követően azonban nagyot fordult a kocka, ugyanis Magyarország tárgyalási pozíciója a nullához konvergált, míg Csehszlovákiát a hitleri Németország áldozatának tekintették a szövetségesek.

Csehszlovákia második köztársasági elnöke, Edvard Beneš 1938 októberében, a müncheni döntés után lemondott tisztségéről, amelyet 1945. május 16-án ismét elfoglalt, de hivatalosan csak 1946. június 19-én választották meg ismét. Beneš 1945 májusa és az Ideiglenes Nemzetgyűlés október végi megalakulása között elnöki dekrétumokkal kormányzott. A 143 rendeletet utólag, visszamenőleges hatállyal emelték törvényerőre, s többségük még ma is hatályos.

Beneš kérlelhetetlen terve

A kisebbségi problémát Beneš kitelepítések útján óhajtotta rendezni, azonban abba a problémába ütközött, hogy a potsdami konferencia pusztán a németeket tekintette kollektívan bűnösnek, és ebből fakadóan a németek kitelepítésére lett volna módja. Ennek ellenére Beneš nem igazán zavartatta magát:

Az ott maradó magyarokat a Beneš-dekrétumok által lehetetlen helyzetbe hozták, de felajánlották nekik a „reszlovakizáció” lehetőségét: mindez azt feltételezte volna, hogy az akkor magukat magyarnak valló embereknek egykoron szlovák ősei lettek volna.

Edvard Beneš

Remény a hányattatás közepette

A magyar kormány azzal próbálta javítani a külhoni magyarok helyzetén, hogy rendezett keretek közé próbálta szorítani a kitelepítéseket. A tárgyalásokat követően 1946. február 27-én megkötöttek egy paritáson alapuló egyezményt, amelynek értelmében annyi magyart telepíthetett volna ki a csehszlovák kormány, ahány magyarországi szlovák át akart költözni Csehszlovákiába. A cseh zsarolási kísérleteket követően 1947 és 1949 között folyt a lakosságcsere kisebb-nagyobb megszakításokkal, amelynek

annak ellenére is, hogy csak 60 ezer szlovák jelezte szándékát az áttelepülésre. A lakosságcsere a szlovák-magyar kapcsolatok egyik mélypontja volt, hiszen még a szerződés értelmében is pusztán a szlovákok dönthettek a költözésről, a magyarok kényszerítve voltak otthonaik elhagyására. A csehszlovák kormány által ábrándként üldözött homogén nemzetállam megteremtése végül nem tudott beteljesülni.

Rendeleti kormányzás

Beneš 1945 májusa és az Ideiglenes Nemzetgyűlés október végi megalakulása között elnöki dekrétumokkal kormányzott. a 143 rendeletet 1946 márciusában utólag, visszamenőleges hatállyal emelték törvényerőre, s többségük még ma is hatályos. A dekrétumok nagyobb része az ország újjáépítésével foglalkozott, de

A dekrétumok rendelkeztek többek között a németek, a magyarok, valamint az állam egyéb ellenségei vagyonának kártalanítás nélküli elkobzásáról, mezőgazdasági ingatlanjaik cseh és szlovák földművesekkel való betelepítéséről. A tetőpontot az 1945. augusztus 2-án kelt 33. rendelet jelentette, amely augusztus 10-i hatállyal megfosztotta a magyarokat és a németeket állampolgárságuktól, büntetlenséget csak a lojális, 1938 előtt is csehszlovák állampolgárok kaptak.

A hontalanná vált németeket és magyarokat ezután közmunkára kötelezték, lehetségessé vált vállalkozásaik kártalanítás nélküli kisajátítása, egy újabb alkotmányrendelet pedig lehetővé tette a hatóságok által megbízhatatlannak minősített személyek őrizetbe vételét is.

Kitelepítettek

A dekrétumok többek között lehetővé tették a magyar közalkalmazottak elbocsátását, nyugdíjuk, szociális segélyük, egészségügyi ellátásuk megvonását.

Jött a magyar hallgatók kizárása az egyetemekről, a magyar kulturális és társadalmi egyesületek feloszlatása, a magyar nyelvű könyvek, újságok kiadásának megtiltása. Magyar nemzetiségű személy még polgári pert sem indíthatott.

A Beneš-dekrétumok visszavonását, hatályon kívül helyezését, az elkobzott vagyonok visszaszolgáltatását – mind a szudétanémetek, mind a magyarok esetében – a kommunizmus összeomlása után sem Csehszlovákia, sem az 1993-ban létrejött Cseh Köztársaság és Szlovák Köztársaság nem tűzte napirendre. A szlovák parlament 2007. szeptember 20-án határozatban szögezte le, hogy a dekrétumokból eredő jogi- és tulajdonviszonyok „megkérdőjelezhetetlenek, érinthetetlenek és megváltoztathatatlanok”.

Szebb jövő?

Az elmúlt évtizedek jelentősen javítottak a magyar-szlovák kapcsolatokon, amit jelentős mértékben segített a közös uniós és NATO-tagság is, azonban a rendszerváltozást követő időszakot konfliktusok is tarkították. Már az Antall-kormány idején kibukott az első probléma a két állam között a bős-nagymarosi vízlépcső ügyében, amelyet a magyar fél egyoldalúan felbontott.

Az ellentéteken tovább mélyített, hogy 2007-ben a szlovák parlament megerősítette a Beneš-dekrétumokat, majd 2009-ben korlátozták a magyar nyelv használatát is. Ugyancsak ebben az évben

aki egy Szent István-szobrot akart felavatni Révkomáromban.

A rendszerváltást követő 30 év legsúlyosabb összetűzése 2010-ben történt, amikor a Fico-kormány úgy reagált az Orbán-kormány által hozott törvényre – amely megkönnyítette a külhoni magyarok állampolgárságért való folyamodását –, hogy megtiltotta a kettős állampolgárságot.

Az Orbán-kormány jelentős lépéseket tett az elmúlt években a két ország közötti szakadék megszüntetésére, amelynek egyik fő sarokköve a V4-es kapcsolatok megerősítése volt.

A V4-es országok kétségkívül megkerülhetetlen tényezői lettek az európai politika alakításának, azonban a gazdasági fejlődés és közös érdekek ellenére is sok esetben szorulnak még mindig a perifériára Kelet-Közép-Európa országai a döntések meghozatalakor. A tendencia most látszik fordulni, amelyet 2020 nemzetközi és uniós eseményei is jól példáznak.