Elindult a Kézai Simon Program nevű lakossági szolgáltatás, amelynek az a célja, hogy a családokban fellelhető régi fotográfiákat online közösségi térbe emeljük, így téve személyes múltunk mikrotörténelmi vonatkozású darabjait a kollektív emlékezet részévé.
Írta: Kéri Gáspár
Elfogult vagyok, amikor belépek a Baross utcai Főfotóba – ami nem azonos és nem jogfolytonos az egykori Fővárosi Fotó Vállalattal –, hiszen a kilencvenes évek sűrű éveit a Kisképző, a Tilos az Á, valamint a Vörösmarty mozi Bermuda-háromszögében húztam le; pontosan ott, ahol e tavaly megnyitott műintézet kávézót, labort, fotókereskedést és kiállítóteret működtet. A kifogástalan ristretto mellé igazából csak a fotóvegyszerek jellegzetes szaga hiányzik még, amitől egy magamfajta, az analóg fotográfián szocializálódott alkotó azonnal a laborlámpa Xanaxszal felérő vörös fényében érzi magát. Mindamellett némileg pótolja az élményt az egykori váci Forte gyár homlokzatáról megmentett embléma gigantikus neonváza, amely a fotócikkek fölött kapott helyet.
A Főfotó létrehozóival, Krasznai Jánossal és Zsigmond Gáborral beszélgetünk a Kézai Simon Programról, melynek komplett szakmai hátterét biztosítja a két fotós. Mondanom sem kell, a pandémia alatt átmenetileg alapjáraton ketyegő műintézetben a fiatal gyakornokok beszélgetésünk közben is régi családi fotóalbumokat digitalizálnak. Krasznai és Zsigmond számára pedig amúgy sem ismeretlen terep az archívumok gondozása, de például Krasznai feleségével, Prokopp Dórával annak idején alapítója és működtetője volt annak a nagysikerű Filmmúzeum tévécsatornának, mely az 1990 előtti magyar filmek teljes spektrumából merített.
A Kézai Simon Program az eddig megismert online fotóarchívumokhoz képest szintet kíván lépni azzal, hogy
lakossági szolgáltatásként, az állami Digitális Jólét Program részeként országos szinten ösztönzi együttműködésre a családokat.
Jelenleg az ország huszonöt pontján, jellemzően könyvtárakban és művelődési házakban működik az a mentorhálozat, ahová mi magunk is el tudjuk vinni digitalizáltatni a képeinket, ám ez a lehetőség a pandémia miatt átmenetileg az online térre redukálódik. A mentorok ugyanakkor itt is megadnak minden segítséget, de a személyesség hiánya miatt nem véletlenül értékelődik fel ezekben a hetekben a program weboldala és telefonos applikációja, ahol gyors regisztrációt követően máris létrehozhatjuk saját fotógalériánkat.
Ezt követően száz kép erejéig díjmentes a használat, hogy közérdeklődésre is számot tartó családi fotóinkat saját gyerekkorunktól a dédszülők első világháborús hétkoznapjain át egészen a távolabbi felmenők 19. századi kabinetportréjáig rendezgethessük albumokba. Eközben a fotókat címkézhetjük is, megkönnyítve a tematikus keresési lehetőségeket. A későbbiekben tervbe van véve, hogy a saját magunk által összeállított fotókból kézbe vehető és lapozgatható albumot készíttessünk; de az igények és a felhasználói szokások alapján leszűrt tanulságok nyomán folyamatosan fog formálódni és fejlődni a projekt.
A járványból adódó elszigeteltség miatt a Kézainak aktuálisan az is szándéka, hogy az idei karácsony sajnálatosan korlátozott valóságában a családtagok már most megosszanak egymással talán sosem látott felvételeket, az idősebb generációkat is aktívan bevonva a közösségi időtöltésbe és múltfeltárásba. Ám a program ennél sokkal messzebbre tekint. Mivel a filmek és a pozitív kópiák élettartama véges, főként ha nem megfelelően tárolják őket, ráadásul még ma sem ritka, hogy évszázados fotóhagyatékok a kukában vagy a lomtalanítások kupacain végzik, ezért
Felbecsülhetetlen mennyiségben rejlenek ugyanis a családok birtokában felvételek az elmúlt legalább másfél évszázadból, melyek nagy becsben tartva albumokban, vagy elfeledett cipősdobozokba ömlesztve akár jelentős forrásértékkel is bírhatnak – miközben e képek csak arra várnak, hogy mikrotörténelmünk megismeréséhez vadonatúj horizontokat nyissanak.
(Fotók: Főfotó)
A történelem megértéséhez meg kell fejtenünk a nagy kognitív átmenetek titkát; a társadalmak a tudásszerzés, a termelés és a hatalomgyakorlás hármas metszetében léteznek, a nagy változások előidézője pedig minden esetben a hitrendszerek átalakulása – vélte Ernest Gellner, a „filozófiai antropológia” mestere.
Talán sokan nem is tudják, de „a legnagyobb magyarnak”, Széchenyi Istvánnak és testvéreinek is köztünk élnek a leszármazottai, akik azt vallják, dúlhatnak itt harcok, háborúk, lehet itt bármilyen hatalom, ők csak azt nézik, hogy a nemzetet miként tudják megtartani és segíteni. Széchenyi Tímeával, a Gróf Széchenyi Család Alapítvány megbízott elnökével beszélgettünk. Interjúnk.
Az érzékeink, az értelmünk tapogatózik, de nem talál semmit: a fölfoghatatlant nem lehet megérteni. Annak sem, aki benne van. De a borzalomnak is vannak fokozatai. Kovács Gergő írása.
Vance nem az ő büntetésük, ahogy Amerika sem az. Az ő büntetésük maga a valóság.
Rendhagyó, a szakkönyv és az ismeretterjesztő kiadvány határán billegő kiadvány jelent meg. A Szerelmi szabadságharc azonban nem Petőfiék szerelmét, hanem az azt körülölelő társadalmat mutatja be.
Berend Nóra, a cambridge-i egyetem kutatója szakmailag nehezen védhető kijelentéseket tett Szent Istvánról és a magyar történelemről. Történésszel eredtünk a megfejtések nyomába.
Olekszandr Szirszkij, az ukrán fegyveres erők főparancsnoka ismertette a tárgyalás részleteit.
„Ezeknek az átutalásoknak végre véget kell vetni” – írta a német politikus.
