„Nevezhetjük akár konzervatív forradalomnak is” – Kötter Tamás a Mandinernek

Kötter Tamás (1970) magyar író, ügyvéd. A Győr-Moson-Sopron megyei Kónyban nőtt fel, 1989 és 1994 között elvégezte az ELTE jogi karát. Ügyvédi irodákban és nagyvállalatok jogi osztályain dolgozott, jelenleg egy budapesti ügyvédi iroda alapító társtulajdonosa. A kortárs magyar irodalmi életben 2012 óta jelentkezik novelláival, regényeivel (Rablóhalak; Dögkeselyűk; A harcból nincs elbocsátás; IKEA, vasárnap).

***

Idén jelent meg a Férfiak fegyverben című könyve magyar katonákról a második világháborúban. Mennyi a valóság a történetek mögött?

A könyv fikciós irodalom, tehát nem dramatizált napló vagy memoárrészlet, de mindegyik történetben van egy kis gyújtóanyag, egy-egy mondat vagy gondolat, ami az általam átolvasott, korabeli dokumentumokból származik. Például a haditudósítóról szóló történet alapja – ahol a főhős meghamisítja a hírt a sztori végén – az a tény, hogy amikor a haditudósító századot kiküldték, akkor valóban kérték tőlük, hogy ne a fikcióikat írják meg, hiszen a vezérkar szeretett volna pontosabb képet kapni a valóságról, nem elégedtek meg a hurráoptimista vagy éppen borúlátó jelentésekkel. Zárójelben mondom, hogy amikor ezeket a memoárokat írták, akkor csodálatos, irodalmi nyelvet használtak – de hát az edukáció színvonala is más volt, mint ma.

Honnan jött a kötet ötlete, hiszen eddig nem háborús irodalmat írt?

Nagyon jóban vagyok Jászberényi Sándorral, az ő első két novelláskötete a közel-keleti hadszíntéren játszódik. Mondjuk úgy, hogy megihletett. Valójában mindig szerettem volna történelmi regényt írni, de sosem volt elég időm ahhoz, hogy utánajárjak, meg a történelmi regénynek van egy olyan nyelvezete, ami távol áll tőlem. Nagyon szerettem Hemingwayt, szóval mindig is furdalt a kíváncsiság és persze a jó értelemben vett irigység is: miért ne tudnék én is írni egy ilyet. Galántai Ernő Utolsó kadét című naplója alapján született az első novella, belemélyedtem, írtam még kettőt, aztán sorban jöttek az új ötletek, és úgy voltam vele, hogy ha már lúd, legyen kövér: szükség van legalább tizenöt novellára a kötethez, hogy megérje kinyomtatni. Végül megírtam, és menet közben alakultak a célok is. Letisztult számomra, hogy alapvető emberi konfliktusokról van szó háború esetén:

Ezekről írtam.

Foglalkoztatja a politikum, vállaltan nemzeti értékrendű – Magyarországon azonban az irodalom világa erősen megosztott politikailag. Milyen hátrány érhet egy Orbán politikájával szimpatizáló írót?

(Csönd, kitörő nevetés.)

Nos,

Nekem szerencsém volt: a Kalligram kiadónál Mészáros Sándorral sok mindent másképp látunk az életben, de az irodalmat hasonlóan látjuk: ő fedezett fel engem mint írót. Az Ikea, vasárnap című kötetem például komoly politikai mondanivalóval bír – megjelennek benne olyan proto-momentumos fiatalok, akik az Orbán-kormány gazdasági sikereinek a részesei, a középosztálynak juttatott támogatások haszonélvezői, aminek tudatában is vannak. Ezzel együtt is kiadta a Kalligram, ami szerintem egy nyitott, nemzeti liberális műhely. Más kérdés, hogy a „karácsonyi bulin” negyvenből húsz író nem szól hozzám, mert tudják, ki vagyok és mit gondolok. A többi íróval azonban jól elbeszélgetünk.

Miért foglalnak állást ennyire elkeseredetten és végletesen kiváló, de balliberális írók is?

Azt gondolom, hogy ezek az írók egyszerűen ilyen közegben szocializálódtak, ez a szubkultúra tette naggyá őket. Ha tetszik: ez a közeg nyomta rá a „pecsétet” a munkásságukra. Politikai színtéren ugyanezért a pecsétért állt sorba például Vona Gábor. Ez a közeg művészeti identitásukban megerősítette, fölemelte őket, a közéletben tartotta őket, jó kritikákat írt róluk, és egyáltalán: a közeg jóváhagyása miatt jelenhettek meg. Mindennek van egy politikai színezete:

A mai politika ugyanis törzsi háború is, csak már nem a népi-urbánus ellentét mentén hasad a magyar társadalom. Az még egy szerencsés helyzet volt: annak idején egy országban, szerencsésebb esetben egy népben gondolkodtak népiek és urbánusok, és arról volt a vita, hogy annak milyen irányba kellene együtt haladnia; a „hogyan” volt a kérdés. Úgy látom, a mostani hasadás inkább a globalisták és a lokalisták között húzódik, az akárhol és a valahol emberei között pedig a szakadék akkora, az ellentét olyan kibékíthetetlen, hogy szinte már nem is érdemes párbeszédet folytatni.

Nincs nemzeti minimum?

Jelenleg nincs. A nemzeti minimumhoz szerintem azt kellene elfogadni, amit Schiffer András mondott, hogy a nemzetállam fölött már nincs olyan absztrakció, amiben képes egy egyén gondolkodni. Nincs olyan, mert afölött már minden szint számonkérhetetlen. Nincs minimum, mert az egyik legfontosabb kérdésben, a szuverenitás kérdésében, amiről egyébként minden nemzeti ünnepünk is szól, a globalisták a teljes önfeladást képviselik az Európai Egyesült Államok ötletének támogatásával. Ellentétben velük,

és előbb egy folklorisztikus elemmé válna, majd – megfosztva mindentől, ami megkülönbözteti másoktól, megfosztva attól, hogy ura legyen jövőjének – egyszerűen eltűnjön a fogyasztásra trenírozott tömegben.

Egyszer megvádolták, hogy hímsoviniszta. Mit gondol a feminizmusról?

A feminizmus totális ideológia, amely egy sajátos prizmán át látja a világot, egyszóval társalommérnökösködés, amitől mindig is óvakodtam, mert az összes hasonló ideológia gulágba, Auschwitzba meg Pol Pot átnevelőtáboraiba torkollik. Úgyhogy köszönöm szépen, de nem kérek belőle. A vád amúgy egyetlen hölgytől származott, a második könyvem kapcsán. A kötet a nagyvállalati struktúrákban szenvedő, embertelen szervezetekben robotoló rabokról szól, negyvenes férfiak húszéves nőkhöz való viszonyáról, arról, ahogy ezek a fiatal lányok átverik az idősebb pasasokat. Nem is tudatosan teszik ezt, hanem egyszerűen nem értik őket. A vád az volt, hogy ezeket a nőket én ostoba gazembereknek állítom be, pedig többször is leírtam, hogy ezek a nők ugyanolyan áldozatai a mókuskeréknek, mint a többi szereplő.

A feminizmus ön szerint gulághoz vezet?

Szellemi gulághoz. A modernizmusok olyan mértékben bontják részidentitásokra a társadalmat, hogy az embereknek a végén nem lesz közük egymáshoz – ezt épp Fukuyama mondta, aki itt kivételesen eltalált valamit. Nincs a társadalomnak célja, hanem mindegyik csoport harcol az összes többi csoport ellen. A feketék a fehérek ellen, a feministák a férfiak ellen, a melegek a heterók ellen – ezek a modernizmusok annyira szuggerálják a csoportöntudatot, hogy a csoportok már nem tudnak szövetségre lépni egymással. Ha fehérek vannak többen az igazgatótanácsban, akkor el vannak nyomva a feketék, ha a férfiak vannak többen, akkor meg az a baj: hol a közös egyesítő célunk? Ahhoz egy közös transzcendens hit vagy legalább közös kultúra és múlt kellene. De ezek a mozgalmak azt kérik, mit kérik, követelik az egyénektől, hogy utálják és pusztítsák el az örökségüket, vessék meg a múlt hőseit. Ez őrület!

Tényleg ezt akarjuk? Egy ilyen végletekig szétrombolt társadalomban egyetlen egyesítő célt tudok elképzelni – és igen, direkt fogalmazok cinikusan –, mégpedig azt, hogy amennyiben a Klingonok megtámadják az emberiséget, az emberek elkezdenek együtt védekezni. Nagyjából ennyi.

Mennyire azonos a középosztálybeli hőseivel, mennyire vannak meg önben a szereplők negatív tulajdonságai? A kiábrándultság, az üresség – minden, amiről ír.

Sokat beleszőttem magamból a könyvekbe, ahogy sok tapasztalatomat is, és személyesen ismertem azokat, akiknek a történetei számos novellám alapanyagát szolgáltatták. Tagja vagyok egy társadalmi csoportnak, amelynek tényleg léteznek sajátos vágyai és elképzelései a világról; arról, hogy miként szeretnének élni. Vannak sajátos használati tárgyai és vannak megoldhatatlan tragédiái is. Ezeket az érzéseket szerintem kár lenne veszni hagyni. A szenvedéseket, amiken a hőseim átmennek, magam is végigéltem – egy részét legalábbis –, úgy, hogy a falat kapartam kínomban.  

Cormac McCarthy-tól származik legújabb könyvének egyik nyitóidézete. McCarthy egyszer azt nyilatkozta, hogy nem tudja tisztelni azokat a szerzőket, akik nem az élet legfontosabb kérdéseivel foglalkoznak. 

Ami engem illet, az összes könyvem az alapvető létkérdésekre koncentrál, azon belül is Woody Allen-es vonalat képviselek, a Manhattantől a Blue Jasmine-ig: az emberben feltornyosuló vágyak és az ehhez kapcsolódó tragédiák, kis iróniával megtoldva – nagyjából erről van szó. És persze ott van még Michel Houellebecq megkerülhetetlen kritikája a középosztályról.

A valóság és a vágyak nem fedik egymást, és ettől kognitív disszonanciája van az egyénnek, ez okozza a kisebb, nagyobb tragédiákat.

Vannak olyan szerzők, akik nem a legfontosabb kérdésekkel foglalkoznak?

Nincsenek. Aki prózát ír, az konfliktust kell, hogy keressen, konfliktusok pedig adódnak, előttünk hevernek, folyton megbotlunk bennük. A prózában, még ha happy enddel végződik is egy könyv, szükségszerű, hogy a brutális konfliktus felkavarja az állóvizet. Az emberi létezés teli van kisebb-nagyobb jelentőségű döntésekkel, és a döntések végösszege mi vagyunk: ezekről a döntésekről szól minden. Azok a könyvek, amiket én olvastam az utóbbi időben – persze lehet, csak én olvasok jók könyveket –, egytől egyig alapkérdéseket boncolgatnak: élet, halál, szerelem. Például hiába beszélsz életed végéig egy pamlagon a gyerekkorodról, ha nem kaphatod meg azt a nőt, akit szeretsz, az örökre feloldhatatlan probléma marad.

Melyik lenne, ha csak egyiket választhatná: híres ügyvéd vagy híres író?

A Porschémat választanám. Már mondtam máshol is. Ez nem változik, sajnálom.

Miről írna még? Milyen témák foglalkoztatják?

Nagyon érdekelnek a francia Jean Raspail gondolatai, többek között A szentek tábora című könyvének filmes feldolgozása nagy hatással volt rám.

a kifinomultság és az előretörő barbárság együttes jelenléte a társadalomban. Ez fikciós posztópia, de azt gondolom, most van itt az ideje, hogy megírjuk. És persze továbbra is foglalkoztat a második világháború.

Kik a kedvenc írói?

A négy nagy kedvenc Houellebecq, Ellis, Hemingway és Carver. Rengeteget tanultam tőlük.

És a magyarok közül?

Jászberényi! Lassan abszolút kedvenc. De szeretem például Tar Sándort, aki egy sajátos korszak sajátos krónikása volt a nyolcvanas, kilencvenes években. Az a világ persze már teljesen megváltozott. Úgy írni, ahhoz a világhoz ragaszkodni történelmi és irodalomtörténeti tévedés lenne: a fősodor más. Nem a kilencvenes évek reménytelenségében élünk többé, megváltozott az egykori széthulló, nyomasztó, rohadó Mad Max-világ. Új problémáink vannak.

Sokan mégis széthullást, lecsúszást, reménytelenséget vizionálnak, köztük kortárs magyar írók is.

Nyilván a tanyától kezdve a toronyházig sokféle világ létezik Magyarországon, az összest meg kell írni, de mindig van egy fő lélegzete a társadalomnak. Az irodalom a valóság égi mása, és valahogy korhoz kötött. Tar Sándor idején tényleg rohadt minden, olyan megjelenésű kigyúrt emberek mászkáltak mindenfelé, akiket ma be sem engednének egy menő klubba vagy egy étterembe. Tar eltalálta, hogy akkor hogyan lélegzett az ország. Az IKEA, vasárnap című könyvem is a kor lélegzetvételének, a fő csapásnak a telibe találására törekszik,

Az más kérdés, hogy ez a középosztály annyira jól kezdett el élni a covidig, hogy beleszeretett egy olyan metafizikai és univerzális dologba, amit a globalisták magyarországi pártja képvisel.

Kire gondol, mire gondol?

A Fidesz fölemelte a középosztályt, amelynek egy része hálátlanul elfordult tőle. A Momentumról, a momentumosokról beszélek. Mi mást lehet mondani egy olyan pártról, amelynek prominensei nyíltan kijelentik, hogy számukra a magyar állampolgárság csak lakcímkártya kérdése, vagy nyíltan román jelöltet támogatnak a helyi magyar helyett. Vicc az egész, de sajnos halálos vicc. Ahogy az is tragikomikus lehet – persze csak ha kormányra kerülnek –, hogy végül ezzel a kertvárosi középosztállyal fogják a kommunisztikus elképzeléseiket – feltétel nélküli alapjövedelem és társai – megfizettetni. „Fizessenek a gazdagok!” Tetszenek még emlékezni? Gazdagok? Az az egy-két százalék szupergazdag biztosan nem fog fizetni. Nekik adószakértőkből, ügyvédekből és segítőkész bankárokból álló hadsereg segít elrejteni jó kis szigetekre a pénzt. Fizetni éppen a friss szerelmes középosztálybeli alkalmazotti réteg fog, mondjuk egy hármassal kezdődő, két számjeggyel leírható szja-t. Őket, illetve a jövedelmüket, ugyanis játszi könnyedséggel éri utol az állam. Remélem, hogy néhányan olvassák ezeket a szerény sorokat. Nekik, ha még mindig az új Lenin-fiúkra szavaznának, ezt üzenem: „Disznó urak, szavazzatok a böllérre!”

Felejtsük el a nyomorogva lélegző magyar társadalomról szóló narratívát?

A magyar társadalom lélegzete: az M7-es autópályán sorjázó dugók a Balaton felé. Bocs, de ez van.

nem azt, hogy a világ végén iskolázatlan félalkoholisták éppen mit csinálnak. Senkit nem érdekel, mert semmilyen hatásuk nincs a jelenre, nemhogy a változásokra.

Mennyire „lyukas” a magyar irodalom? Van, amiről nem írunk?

Van hát. Például amit már említettem is: az embertelen szervezetekben robotoló rabokról nem ír senki rajtam kívül. A juppikról, a középosztályról. Hiányzott a második világháború realisztikus feldolgozása is. Van egy sztereotíp írói vonal, miszerint a magyarok hülyék, beszariak vagy éppen kegyetlenek – azaz nincs megadva a tisztesség a magyar katonáknak. Ezt örököltük a Kádár-rendszerből egy csomó mindennel együtt, ami alól nem tudják kivonni magukat a legkiválóbb íróink sem: balfékek seregéről írnak, akiket a németek odadobtak másoknak. A másik az, hogy

Hiányzik a szembenézés azzal, hogy milyen világban élünk, kik vagyunk mi, milyen vágyaink vannak, és ezekből mi teljesül. Attól félnek az írók, hogy nevetségessé válnak, ha a vágyaikról írnak. Ezen túlmenően van egy gazdag, jól menő középosztály Magyarországon, akikről nem ír senki. Hiába magyaráznak össze-vissza arról, hogy ilyen nem létezik: menjenek le a Káli-medencébe és vegyék észre, hánymilliós bicikliken túráznak középosztálybeli férfiak és nők tömegei, kabrióznak, isszák a drága bort. Meg kell írni őket: ők adják az ütemet, ők viszik előre az országot.

Van értelme jobboldali és baloldali irodalomról beszélni?

Magyarországon eleve nincs értelme baloldalról beszélni, mert a magukat baloldalinak valló pártok minden esetben a tőke oldalára állnak a munka és a tőke konfliktusában. Legitimációjukat abból próbálják nyerni, hogy szolga módra kiszolgálják részben az EU-bürokráciát, részben az európai nagyhatalmakat, amiért cserébe szabad kezet kapnak belpolitikában. A legszebben mindezt a 2006-os sajnálatos események és a szemkilövetéseket megelőző őszödi beszéd foglalta össze egy szimbolikus pillanatban: amennyiben kiszolgálod a gyarmatosítók érdekeit, soha, semmilyen körülmények között nem teszik szóvá azt, hogy mit, hogyan csinálsz a saját gyarmati kormányzóságodon belül.

A hasadás, még egyszer mondom, globalisták és lokalisták között van. Könyveimben kigúnyolom a globalizmust, kigúnyolom a globalista embertípust, nevetséges alakoknak állítom be őket: álláspontom szerint ők az „ünnep nélküli emberek”.

Nem mondom, hogy mindenkinek transzparensekkel kell vonulnia ezeken a fontos, lelki közösséget megtartó napokon, de ezek az alakok képtelenek megélni az ünnepet. Nem tudják, mi az. A lokalitást csupán fizikai térnek tekintik, a globalitásban helyezik el magukat, azokkal az emberekkel együtt, akik az egész Föld nevű bolygón egy szinten vannak velük fogyasztásügyileg. A legszörnyűbb, hogy ők az ország krémje: épp azok, akiknek példát kellene mutatniuk, mindeközben őket nagyon nem érdekli, mi a helyzet az alsóbb társadalmi osztályokkal. Ahogy egy barátom fogalmazott: nekik teljesen mindegy, hogy egy magyar, arab vagy egy fekete szolgálja ki őket, a lényeg, hogy kiszolgálják és fogyaszthasson.

Orbán egyszer azt mondta Kötcsén, hogy a kormány tudja biztosítani a forrásokat, de nem tud minőséget termelni a jobboldali művészek helyett.

Egyetértek. Pénz, paripa, fegyver van, de úgy érzem, hogy azok a kulturális terek, ahova ezeket beöntötték, nem támogatják továbbra sem a nemzeti témák megvalósítását. Például a magyar filmgyártásnak tíz év alatt kizárólag köldöknézős filmeket sikerült készíteni és néhány Ben Stiller szintű vígjátékot.

Ha nincs olyan valaki, aki képes normálisan megrendezni a fontos mozikat, akkor hívjunk külföldről. Nagyon szomorú vagyok, hogy például a magyar középkor egy fontos korszakáról török sorozat tájékoztatja a magyar közvéleményt.

Mire lenne szükség?

Ha megcsinálnánk egy Hunyadit, egy Zrínyit, teljesen más narratívát kínálhatnánk megélhetően, képszerűen olyan embereknek, akik, hogy finoman fejezzem ki magam, kevésbé érdeklődnek a történelem és az irodalom iránt. Így úszik el a lehetőség, hogy lehetővé tegyük a sokaságnak, hogy megélje, átélje, lássa, hogy milyen emberi közösség tagjai is ő, mit tett ez a közösség azért, hogy egyáltalán életben maradjon. Ha valaki ezeket a történeteket nem ismeri vagy hamis narratívák mentén kapja meg őket, akkor nem tud lelkileg azonosulni a közösséggel. Erről szól az SZFE-ügy is.

Mivel a filmeseket ott képzik és ilyen filmek készülnek, ráadásul olyan minőségű a filmekben játszó színészek játéka is, amilyen –elég gyenge, hogy úgy mondjam, a brazil szappanoperákra jellemző beállásokkal, mintha színpadon lennének –, ezért azt mondom, ha egyszer elhatározzuk, hogy elkészítjük a Hunyadit, akkor hívjunk inkább külföldi stábot, külföldi színészeket. Paradigmaváltásra van szükség, új filmeseket és új színészeket kell képezni.

Kié az egyetem, a diákoké vagy az államé?

Az államé. Ha a szuverén kinyilatkoztatja a jogát, akkor az állampolgárnak nincs más választása, mint végrehajtani azt. A kizárólagosság természetesen soha nem jó, az SZFE-n azonban plurálisabb oktatásra lenne szükség. Jelenleg ugyanis az állás: 100-0 oda. És a kormány akart 90-10-et. Egyszerűen nem engedhetik meg, hogy hátráljanak.

Ami magas vagy populáris kultúrában nem érték, nincs jelen, az politikai értelemben is elveszett. A nyugati jobboldal mindezt 1968-ban elveszítette. Jelenleg nincs semmi mondanivalója a világról, teljesen behódolt a kulturális marxizmusnak. Visszatérve a filmsorozathoz: ha a Szulejmán narratívája él a fejekben, akkor a bevándorlás kérdése más megvilágításba kerül. A bevándorlás pedig ma Európában százszorosan nagyobb probléma, mint a koronavírus. A covid jön, megy. Megbetegszel, meggyógyulsz. De a bevándorlók nem mennek el. Itt maradnak, újratermelik magukat, teret követelnek, perverz szövetséget kötnek a baloldallal, belépnek az identitáspolitikába, felhasználják a baloldali mozgalmakat, egyre több identitástól fosztanak meg bennünket. Mi várható még? Letakarni a szobrokat, keresztet levenni, déli harangszót eltörölni, sztornózni mindent, ami sértheti a bevándorlók érzéseit. A végén mi marad? Ott állunk majd megfosztva saját határköveinktől, és nem értjük majd, miben különbözünk mi mástól. Hiszen nem marad semmi, ami a különbséget jelentené.

Van esély megnyerni a kultúrharcot? A jobboldal mintha kissé defetista lenne ez ügyben.

Csak egy kataklizma esetén van esélyünk erre. Ha Amerika meghasonlik önmagával, például most, a választások után, és lélegzethez jut Közép-Európa. Litvániától Szerbiáig egy egység vagyunk – ebben látok lehetőséget. Nem szabad engedni fikarcnyit sem, és vissza kell hódítani mindent. Tulajdonképpen egy modern kori rekonkvisztáról beszélünk. Ami Spanyolországban annak idején fizikailag lezajlott, azt kellene megoldanunk szellemi szinten.

A lényeg, hogy a kultúrát, az oktatást kell visszahódítani. Világosan értse a gyerek, amikor kikerül az iskolából, hogy ki ő, miért van a világon és melyek a kötelességei azokkal szemben, akik ezt az országot megalkották és életben tartották több mint ezer évig. Kötelességeink vannak a meg nem született gyerekekkel kapcsolatban egyaránt. Ezt adta fel Nyugat, avagy ahogy Rod Dreher írta: nincs család, nincs gyerek – nincs semmi. Nem viszonyulunk a jövőhöz. És Magyarország talán a legrohadtabb terepe ennek az egész küzdelemnek a térségünkben, mert olyan a baloldalunk, amilyen: eleve globalistaként jött létre, aztán a szovjet alapokon álló baloldali értelmiségünk átmentette magát a nyugati globalizmusba. Nézzük meg a szomszédainkat! Szlovákia, vagy Románia baloldali véleményformálói mindvégig nemzeti keretek között képzelték el a jövőt.

Mit gondol az új irodalmi tanrendről és Herczeg Ferenc beemeléséről?

Be kell emelni olyan műveket a tananyagba, amelyek a magyarság sorkérdéseivel foglalkoznak. És be kell emelni kortárs műveket is, amelyek leírják, elmondják: így élünk most. És mindezt úgy tenni, hogy a művek olvasásélményt is nyújtsanak. Hát, nem lesz könnyű.

A saját közegében, mármint nem az íróiban, hanem a jogászi-felsőközéposztálybeli közegben, amiről ír, hogyan fogadják a könyveit?

Jól. Mondhatom, hogy nagyon jól. Ennek azért is örülök, mert jó látni, hogy vannak még olyan multikatonák, akiket nem darált be a rendszer, és képesek önreflexióra; szóval nem hiszik el, hogy „mi egy nagy család vagyunk”, „küldetésünk, hogy” – itt valami nagyon cinikus szöveg következik, ami a profitmaximalizálást igyekszik suta módon leplezni –

Bónusz kérdés: Conan alakja nagy szerepet játszott az Ikea, vasárnap című regényében. Miért tartotta fontosnak, hogyha csak a főszereplő gondolataiban is, de újra és újra megjelenjen egy fiktív fantasy hős?

Conan nem csupán férfiasságot szimbolizálja, de egyben a főhős elvágyódásának is a jelképe. Elvágyódás a gyűlölt, uniformizált valóságból, egyfajta menekülés. Éppen úgy, mint a főhős jazzkorszak iránti rajongása Woody Allen Éjfélkor Párizsban című, kitűnő filmjében.

Conan, ha hihetünk írójának, Robert E. Howardnak, sok csata és küzdelem után végül elnyeri a királyságát. Kötter Tamás elnyerte?

Még nem, de már láttam. És nem adom fel. Soha.

Fotók: Ficsor Márton