Bántják-e a magyart?

Megköszönöm Veszprémy László Bernátnak, a – helyesen – nem elefántcsont-toronyban üldögélő fiatal történésznek, életem tudományos főművéről írt recenzióját. Szuverén szerző szuverén és korrekt véleménye, nincs okom vitázni vele.

Joggal teszi hozzá témámhoz, hogy 1919-21-ben, látva a trianoni igazságtalanságot, a magyarok iránti régi rokonszenv sokakban föléledt – nemcsak az angolok között. Nagy-Britanniában a békeszerződés ratifikációjakor a Parlament mindkét házában el is hangzott néhány kemény bírálat a méltánytalan eljárás és rossz döntés okán, de ez nem változtatott az eredményen. Úgy látom, hogy egyetértünk abban, ha nem veszett volna el a presztízs 1914 előtt, amit fölerősített a háború, a győzelem érdekében akkor is a Monarchiát fölosztó politika kerekedett volna fölül, de jobb határokat kaphattunk volna, a Seton-Watson által is szürke zónának nevezett határmenti magyar területek nem vesztek volna el. 

Veszprémy épp csak érint egy komoly vitát érdemlő aktuálpolitikai kérdést: érdemes-e figyelni a mai kormány politikáját bíráló külföldi hangokra, pláne megszívlelni azokat, vagy a kutya hadd ugasson, fő, hogy a karaván haladjon.

Nem gondolom, hogy elegendő csupán a tekintélyekre hivatkozni, még akkor sem, ha Széchenyi István írta az Önismeret c. munkájában 1857-ben: „A sok tényező közül, melyek segítenek abban, hogy fajunk megmentessék a teljes megsemmisüléstől, kétségtelenül legfontosabb az a vélemény, melyet rólunk külföldön táplálnak”. Ugyanakkor érthető és indokolt a sértések visszautasítása: „Ne bántsd a magyart!” Zrínyi Miklós 1660-ban a török szultánnak és a Habsburg uralkodónak üzente ezt, Kodály Zoltán Zrínyit idéző zenéje pedig 1954-ben – mindenki érezte – a szovjet imperializmusnak és magyar szekértolóinak szólt. Én nem hiszem, hogy az Európai Unió, annak parlamentje és tisztségviselői bántani akarnák azt a magyarságot, amelyet 1989/90-ben az egész világ ünnepelt.

A politikai természetű bírálatokban szinte mindig van túlzás, félremagyarázás, és ez a magyar politikáról az elmúlt tíz évben elhangzottakra is érvényes. Mi ezzel kapcsolatban a teendő, mi a helyes válasz a külföldi bírálatra? A megsértődés sosem jó politika, a harag pedig mindig rossz tanácsadó. Történeti és politikai tapasztalatokra épülő meggyőződésem szerint érdemes megfogadni Illyés Gyula 1943-ban a nemzeti önismeretről folytatott vitában elhangzott tanácsát: az erős nemzet képes „szembenézni a kedvezőtlen véleménnyel, vagyis nyugodt férfiassággal megvizsgálni: nem az igazat mondják-e? Nem kitűnő leckealkalmak-e elsősorban hibáink levetésére? Csak ezután _ az esetleges hibák elismerése és leküzdése után _ foghatunk abba, amit ma legtöbben az első tennivalónak mondanának: az ellenséges propagandát ellenpropagandá­val legyőzni.”

Nem puhaság, nem meghátrálás, nem defetizmus az itt ajánlott magatartás. Szerintem az a legfontosabb, hogy legyen jó minden törvényünk, szülessék vitában, meghallgatva mind a belülről, mind a kívülről jövő – jó szándékú – kritikát. Legyen jó a politika, ne egy személyt vagy egy pártot szolgálja, még csak ne is a választót, hanem a népet, valóban „az embereket”. Mérjen egyenlő mércével, építkezzen hosszú távra. Legyen jó fizikai és mentális állapotban az ország, minél több kérdésben legyen egyetértés, ahogy 1848-at idézve az Alaptörvény is kívánja. Külpolitikánk szerezzen minél több barátot. Örüljünk, hogy vannak szövetségeseink. Hamis és értelmetlen a póz, hogy „egyedül vagyunk”. Fölveti a recenzió, hogy „hogy hol van az a nagybetűs Nyugat, ahová fel akarunk zárkózni?” A mai Nyugat aggasztó, abnormális jelenségeit, az iszlám fundamentalizmustól megfertőzöttek merényleteit, az ellenőrizetlen bevándorlást, a „politikai korrektségnek” nevezett diktatórikus szellemi divatokat minden józan ember csak elítélheti. A Nyugat fenyegető, de nem elkerülhetetlen hanyatlásának meggátolása minden európainak elemi érdeke. Közép-Európa segíthet szembeszállni az évezredes erkölcsi normák fölrúgásával, a jobb- és baloldali radikalizmussal. Nem szembemenve Nyugat- és Észak-Európával, hanem a józan észre építve, meggyőzve szövetségeseinket. Az Európai Néppárt és a hagyományos értelemben konzervatív, liberális és szociális gondolkodásúak összefogva megvalósíthatják az európai nemzetek egységes érdekein alapuló demokratikus és jólétben élő Uniót. Aki pedig a NATO-n és az Európai Unión kívül keresi hazánk jobb jövőjét, az nem ismeri sem a történelmet, sem a mai erőviszonyokat, és nem látja a kultúránkat és értékrendünket fenyegető veszélyeket.

A külföldi kritika csak a kommunista rendszerben minősült a belügyekbe történő beavatkozásnak. Az Európai Unióba belépéssel elfogadtuk annak alapelveit, a Lisszaboni Szerződés bennünket is kötelez. Ha a bírálat erre hivatkozik, arról higgadt hangon lehet és kell vitatkozni. Az egészséges, nem traumatizált társadalmak, mint a legtöbb nyugati, a korrekt hangú bírálatot sosem fogadják haraggal, és a hamisnak ítélt véleményekre sem reagálnak túl­zott indulattal, pánikszerűen, inkább eredetét, valóságtar­talmát kutatják. A fölháborodás, a harag, a teljes visszautasítás, az ellenvádaskodás a nemzeti tudat zavarának, gyakran a nem tiszta lelkiismeretnek a jele. A veszélyeztetettség érzetét hangos magabiztossággal és mások lenézésével kompenzáló nemzettudat a belső bírá­latot hazaárulásnak, a külföldit pedig ellenséges cselek­ménynek fogja föl, kimerítve ezzel a politikai hisztéria Bibó István által érzékletesen leírt fogalmát. A jogos bírálat nem káros, nem sérti a szuverenitást, elfogadása nem jelent „megfelelési kényszert”. A nemzeti érdekért az EU minden tagállama kiáll, a jó politika pedig megtalálja az összhangot a szűkebb nemzeti és a tágabb összeurópai érdek mellett. 

Könnyen belátható, hogy egy jó hírű országba több turista és több befektetés érkezik. Van azonban egy ritkán említett ok, amiért ugyancsak fontos a külföld rokonszenve: az akaratuk ellenére kisebbségi helyzetben élő magyarok ügye. Védelmük, támogatásuk közügy, de a külföld részéről ebben kevés megértéssel találkozunk. Ez két világháború öröksége, és csalódás, hogy a rendszerváltozás nem hozott olyan radikális javulást számukra, mint aminek egy demokráciában természetesnek kellene lennie. A jelenlegi határainkon kívül rekesztett nemzettársainkat elsősorban egy erős, virágzó, nemzetközi tekintélyt élvező Magyarország tudja segíteni, de egyedül nem megy sokra. Mennyivel könnyebben támogat a külföldi közvélemény egy olyan országot, amelynek jó a híre, amely jó szövetséges, amellyel szemben semmiféle kétely nem merül fel! Külföldi nyomás nélkül nehezen képzelhető el, hogy szomszédjaink megenyhülnek és nemzetállami fikciójukat feladva teljesítik magyar lakosságuk jogos igényét az önkormányzatiságra, és a magyarok által (is) lakott területeken bevezetik a kétnyelvűséget. De baráti országok támogatását maga mögött tudva, és rámutatva, hogy a kisebbségekkel szembeni türelmetlenség világszerte még mennyi feszültséghez és konfliktushoz vezethet, Magyarország elérheti a külhoni magyarok jogos igényeinek a nemzetközi felkarolását. A milliók által aláírt két európai kezdeményezés ezt jól előkészítheti. Ebben a kampányban is jellemezze hangnemünket az általam mindig vallott régi tanács: „suaviter in modo, fortiter in re” – legyen visszafogott a nyelvezet, de határozott a fellépés! 

A XX. század történelme sok leckét kínál számunkra, ezekről többek között egy Csaba Lászlóval és Martonyi Jánossal együtt egy 2009-ben megjelent, közösen írt könyvben szóltam, amit az akkor ellenzékben lévő Orbán Viktor mutatott be. Most tárgyalt könyvem – úgy vélem – egy fontos tanulságot kínál, azt, hogy miért fontos a nemzet presztízse, a rokonszenv keresése és fenntartása, és mivel járhat annak elveszítése. Fontos tehát a cégér, de csak akkor hatásos, ha jó a bor.