Száz éve fogadták el a numerus clausust

 Száz éve, 1920. szeptember 26-án fogadta el a Nemzetgyűlés az 1920. évi XXV. törvényt, az úgynevezett numerus clausust, amely kimondatlanul is a magyar zsidóság társadalmi visszaszorítását célozta.

Vészterhes idők

A magyarországi zsidóság 19. század közepétől kibontakozó emancipációja a kiegyezés után emelkedett törvényerőre. A mindössze két paragrafusból álló 1867. évi XVIII. törvénycikk kimondta: „az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottaknak nyilváníttatnak”, az 1895. XLII. törvénycikk pedig az izraelita vallást bevett vallásnak ismerte el. Ezek a lépések erőteljes asszimilációs folyamatot indítottak el, de a társadalomban a tradicionális, érzületi antiszemitizmus nem szűnt meg. Az első világháborús vereség, az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság, majd Trianon sokkja felerősítette a politikai antiszemitizmust, amelynek képviselői ezekért a zsidóságot tették felelőssé és intézményes úton akarták visszaszorítani a gazdaságból és a középosztálybeli foglalkozásokból.

Az első lépést „a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályozásáról” szóló 1920. évi XXV. törvénycikk jelentette. A numerus claususként (a latin kifejezés jelentése: zárt szám) ismertté vált, négy paragrafusból álló jogszabály szerint a beiratkozási engedély megadásánál „a nemzethűség és az erkölcsi megbízhatóság követelményei mellett egyfelől a felvételt kérő szellemi képességeire, másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók között lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctized részét.” A jogszabály szövegében nem, de a végrehajtási utasításban a felsorolt népfajok és nemzetiségek között a zsidóság is szerepelt, amelynek aránya így csak hat százalék lehetett az egyetemeken, a „nemzethűség” elbírálását pedig az egyetemek szélsőjobboldali befolyás alatt álló vezetésének kezébe adták.

A törvény megszületésekor már megkötötték a trianoni békét, és az utódállamokból tömegesen érkeztek a munka és haza nélkül maradt magyar értelmiségiek, miközben az állami állások száma radikálisan csökkent. A konszolidálódó ellenforradalmi kormányzat a numerus claususszal keresett megoldást a gondokra, azt is remélve, hogy kifoghatja a szelet az antiszemita demagógiával uszító szélsőjobb vitorláiból.

Tartózkodók

A kezdeményezés a pesti egyetem orvoskaráról indult, ők azonban azt javasolták, hogy csak annyi hallgatót vegyenek fel, ahánynak biztosítható a magas színvonalú képzése. A Teleki-kormány kultuszminisztere, Haller István által benyújtott törvényjavaslatban sem szerepelt felekezeti vagy faji megszorítás – ez képviselői módosító indítvánnyal került a szövegbe. A legnevesebb politikusok Teleki Pál kormányfőtől kezdve Bethlen Istvánon át Klebelsberg Kunóig távol maradtak a szavazástól - igent nem akartak, nemet nem tudtak volna mondani.

 A törvényről megalkotó azt bizonygatták, hogy nem agresszív, hanem defenzív szándékú, hogy szociális céllal (az értelmiségi túlképzés megakadályozására) született. A szövegből 1928-ban a népszövetségi kölcsönért folyamodó Bethlen István kivetette a faji kvótára vonatkozó passzust, de a benne maradt nemzethűség és erkölcsi megbízhatóság továbbra is lehetővé tette, hogy megvalósulhasson az eredeti szándék, a zsidó hallgatók arányának csökkentése a felsőoktatásban. A numerus clausus a Horthy-rendszer egyik legdiszkriminatívabb intézkedése volt, mintegy előkészítette a két évtizeddel későbbi, a polgári jogegyenlőség maradványait sárba tipró zsidóellenes törvényeket.

(MTI)

Nyitókép: MTI Fotó, Soós Lajos