Pajzs és kard – Bangha Béla mérlegen

Fontos munka jelent meg a Századvég kiadó gondozásában Klestenitz Tibor egyháztörténész tollából: a Pajzs és kard. Bangha Béla élete és eszmeisége című könyv tátongó hiányt töltött be nem csak a magyar egyháztörténetírásban, de a huszadik százados történetírásban is.

Bangha Béla jezsuita páter – csodálóinak szavaival „sajtóapostol” – ugyanis nem egyszerű hitszónok és pap volt, hanem a korszak egyik meghatározó médiafigurája, a Központi Sajtóvállalat alapítója. A baloldali és liberális szemlélők sötét pogrompapnak látták Banghát, aki „dirigálja a kurzuslapoknak gyűlöletet harsogó, pokoli koncertjét”, hívei pedig a keresztény sajtó megteremtőjének, aki

Klestenitz munkája nem csak azért figyelemreméltó, mert a fő levéltári források, a Bangha-hagyaték és a nagy lapok mellett obskúrus kiadványok átnézésére is időt szakított, szerencsésen kilépve az Arcanumra feltöltött források lassacskán exkluzívan ismétlődő lehetőségei közül.

Külön ki kell emelni a szerző szakmai, egészen „harag és részrehajlás nélküli” álláspontját – ez utóbbi papíron a tudomány sine qua nonja, a gyakorlatban viszont fehér hollója. A szerző nem mozdul el egyik tábor kedvelt közhelyeinek irányába sem: Bangha nála nem pogrompap, és nem is rózsás szemüvegeken át vizsgált hősfigura, hanem vizsgálatra és megértésre jogosult, nagy tehetségű, ám nagy hibákat is vétő halandó. Klestenitz nem rejtegeti Bangha antiszemitizmusát, de nem fukarkodik az újító megállapításokkal sem, hiszen bátran írja le, hogy Bangha munkásságából az utókor „kifelejtette” nyilas- és náciellenes írásait, illetve az ébredőkkel való 1921-es konfliktusát és legitimizmusát.

A munka részletesen kitér Bangha neveltetésére, inspirációira, főbb nézeteire – nem csak a sokat vizsgált antiszemitizmus és antikommunizmus terén, de királykérdésben, földkérdésben vagy a média szerepében kifejtett gondolataira is –, illetve helyére is a korabeli magyar közéletben. A több mint négyszáz oldalas munka minden olyan kérdést körbejár, amelyet az eddigi kutatók feltettek – vagy éppen nem tettek fel –, és kimerítő igényességgel felel azokra. A konzervatív olvasó érdeklődéssel vizsgálhatja Bangha jobboldali sajtó megteremtéséről és családvédelemről írt sorait, hiszen ezek a kérdések napjainkban is fontos közéleti témák. „[A]laposan, véresen [kell] átgondolni a teendőket, s aztán önvérezve is, halálos elszántsággal, egy életem, egy halálom! – nekimenni” – írta a baloldali sajtóval való harcról naplójába. Ma sem hanyagolható kijelentése volt, hogy

A mai aktualitással rendelkező kérdésekben egyedül talán Bangha iszlám-kritikája hiányolható a könyvből. A könyv persze így is kerek egész, tehát pusztán a kutatás további irányaiként érdemes eltöprengeni Bangha nyilas és/vagy németbarát recepcióján: akár csak Kádár Lehel és Prohászka Ottokár esetében, úgy Banghánál is egyszerre van jelen a kettősség, hogy rá hivatkoztak a német megszállást követően a zsidó tanácsba kényszerített keresztények, és a deportálások felett lelkesedő kollaboráns sajtó.

A történész olvasónak végül egyetlen okból lehet rossz érzése Klestenitz könyvét letéve: a mérce olyan magasra van téve, hogy a következő kutató, aki hozzá fog látni Bangha életművének – vagy bármelyik huszadik századi katolikus közszereplő életének – vizsgálatához, ennél kevesebbet már nem tehet le az asztalra. Így kell alkotni, ilyet kell alkotni, ennél már nem szabad rosszabbat és kevesebbet.