A magyar hősök emlékének fontosságára hívja fel a figyelmet az 1917-es VIII. törvény, amely minden magyar település kötelességévé teszi, hogy megemlékezzen a háborúban életüket vesztett katonákról. A törvény első paragrafusa szerint: „Mindazok, akik a most dúló háborúban a hadrakelt sereg kötelékében híven teljesítették kötelességeiket, a nemzet osztatlan, hálás elismerésére váltak érdemesekké. Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélybenforgó haza védelmébe”. 1924-ben a XIV. törvény megerősítette, hogy „A magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914/1918. évi világháború alatt a hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket feláldozták”. A két törvényszöveg alapján úgy tűnhet, mintha kizárólag a katonai kötelességteljesítés közben bekövetkező halál lenne a hősök megkülönböztető jegye. Ez azonban nem így van.
A katonai hősiességről általában elmondható, hogy arra a katonai erényre épül rá, amely magában is kiemelten fontos a katonai cselekvés során, a bátorságra. A katonai bátorság kezdeményezőképesség a veszélyes helyzetben, a veszélyes helyzet legyőzésének a hitével. A katonai hősiesség a katonai bátorság fokozott formája. Négyféle katonai hősiesség-típust különböztethetünk meg.