Így éltek a tatárok – időutazás a kánok birodalmába

A mongolok – „Találkozások” egy nomád civilizációval címmel szervezett ismeretterjesztő előadásokat az ELTE Középkori Történeti Tanszék, a Mongol és Belső-Ázsiai Tanszék és egy mongol hódításokat vizsgáló történészcsoport a Kutatók Éjszakáján.

Birtalan Ágnes, a Mongol és Belső-Ázsiai Tanszék oktatója Temüdzsin, a későbbi Dzsingisz nagykán és fősámánjának a nagyközönség számára kevéssé ismert rivalizálásáról beszélt. A történetet egy 13. századi szövegből ismerhetjük, amely csak kínai írásjelekkel maradt fenn, ugyanis az eredeti mongol, ujgur verzió elpusztult. Egy tolmácsiskola iratai között maradt fenn a szöveg, amit a későbbi krónikák alapján fordítottak le. A mű egyébként magyarul is megjelent 1962-ben A mongolok titkos története címmel, Ligeti Lajos fordításában.

Dzsingisz nagykán

Temüdzsin 1162-es születési éve vitatott, 1227-es halála viszont jól adatolható – mondta Birtalan. A későbbi nagykán (1206-tól) a bordzsigin törzs kijat nemzetségéből származott, és exogám házasságon, valamint andaságon alapuló szövetségi rendszert hozott létre. Az előbbi azt jelentette, hogy kötelező volt a nemzetségen kívüli házasság, amely az egészséges vérkeveredést segítette elő. Az andaság fogalma pedig a törzsek között létrejövő örök barátságot, szerződést takarja. Dzsingisz korai hódításaival a „nemezfalú jurták népeit” kovácsolta össze, majd

Birtalan ezek után mutatta be előadása másik főszereplőjét: Teb Tengerit, a fősámánt, akit jobb híján nevezett így, ugyanis szakrális szerepét és tekintélyét jelentősebbnek tartja ennél. Más nemzettségből született, mint Dzsingisz (kongkotán nemzetség). Családi hátterét mitikus elemek szövik át: heten voltak fiútestvérek – emelte ki.

Teb Tengeri részt vett a hatalmi harcban, viszályt szított Dzsingisz családján belül. A kánt felesége, Börte határozott fellépésre ösztönözte a kongkotánokkal szemben, így ő megengedte testvérének, hogy megbirkózzon a családjukra veszélyt jelentő sámánnal. Otcsigin – a kán öccse – tőrbe csalta Teb Tengerit, és eltörette a gerincét. A rivális halálával Dzsingisz hatalma megszilárdult.

Archaikus játékok

Füredi Zoltán kulturális antropológus és orientalista, az ELTE doktorandusza archaikus mongol játékokról és azok szerepéről mesélt. Elmondta, hogy az fennmaradt írott források nem foglalkoznak a szórakozási formákkal, de szerencsére a ma élő mongolok között is megfigyelhetőek olyan rituálék, szokások, amelyekről tudjuk, hogy rendkívül régiek. Ilyen szokás például, amit Wilhellmus barát is megírt, hogy

Prezentációjának középpontjában a bokacsontok álltak, amelyek alakjuknál fogva alkalmasak arra, hogy dobókockának használják őket. Az Iliászban is emlegetik az ehhez kapcsolódó játékokat, illetve Ciceróról is fennmaradt, hogy ügyes bokacsontjátékos volt – tette hozzá. Általában kecske vagy birka csontját használták. Gyakran jószágok megjelölésére szolgáló jelekkel látták el a csont öt oldalát, így azokat állatokról nevezték el. Ezek az emblémák, tamgák, egyfajta címernek számítottak. Dzsingiszé a nap volt – jegyezte meg.

Bokacsontok

A lóverseny nevű játék például nagyon kedvelt a kisgyerekek körében is – kezdte sorolni a lehetőségeket. A bokacsonttal lovat kell dobni, akkor haladhat előre a játékos ugyancsak csontokból kirakott lova. A jégen egy, a tekéhez vagy golyózáshoz hasonlót szoktak játszani a marhabokacsontokkal. Ez a tevékenység a barátság megpecsételésére is szolgált, a legendák szerint Dzsingisz és későbbi riválisa, Dzsamuka is játszották. Füredi megjegyezte, hogy

Négy darabra van szükség hozzá: ha minden állatból dob valaki, az a legjobb, a sok ló, sok juh is pozitívnak számít, míg a sok kecske vagy a teve rosszat jelent – magyarázta.

Végül egy csigolyacsontokkal játszott versenysportot is bemutatott, a csigolyacsontlövészetet. A célja a táblára lerakott csontdarabokat eltalálni más bokacsontokkal. A mongolok a hüvelykujjukkal húzták fel a húrt az íjon, így a csontok pöckölése téli, zárt téri felkészülésként is szolgálhatott. A hatvan év felettiek kisméretű íjakat is használhatnak a csontok ellövésére, amiből látszik, hogy nem egy egyszerű feladatról van szó – összegezte.

Minden klíma

A rövid és a hosszú távú klimatikus változások migrációra gyakorolt hatásairól értekezett Vadas András, az ELTE Középkori Történeti Tanszékének adjunktusa. Kezdésként feltette a kérdést: hogy jön ez a mongolokhoz? Elmondta, hogy

Egyesek a francia forradalmat is azzal magyarázták, hogy éhínség volt, és gyakorlatilag kenyérlázadás tört ki. A klímamigráció leghíresebb esete az írországi burgonyavész volt, amely elindította az első komolyabb bevándorlási hullámot Amerikába. A krumpli peronoszpórával való fertőzését ugyanis a csapadékos időjárásnak is köszönhették – fűzte hozzá.

Ennek kapcsán felmerült, hogy a középkorban is lehettek hasonló esetek. Az avar korhoz kapcsolódóan léteznek ilyen kutatások, amelyek szerint az 810-es év nyara rendkívül száraz volt, amely az állatállományra rosszul hatott, ez pedig hozzájárulhatott az avarok gyengeségéhez.

A tatárok betörésének ábrázolása Thuróczi János krónikájában (1488)

Kifejtette, hogy a „tatárjárás” esetében a Thuróczi-krónika egyik képe alapján arra jutottak egyes kutatók, hogy nem volt megfelelő mennyiségű legelő a mongolok lovai számára a Kárpát-medencében, ezért távoztak olyan hirtelen 1242-ben. Szerinte a feltevéssel alapvető problémák vannak: a lóállomány számára megfelelőek voltak az itteni viszonyok, nem volt túl esős az időjárás. Az akkori lovak igénye is feltehetően más volt, így a számításaik valószínűleg tévesek – szögezte le.

– folytatta. A nem tervezett hosszú tartózkodás egy egyszerűbb, kevésbé vonzó magyarázat, de megállhatja a helyét. A belső ellenállás és a szükséges utánpótlás hiánya is magyarázatok lehetnek – vázolta fel a lehetséges opciókat. Hosszú távon viszont erősen hathatott a klíma a mongolok terjeszkedésére, hiszen a későbbi nagy pestisjárvány kiinduló területéről érkeztek, amelynek a háttere igencsak klimatikus volt, ugyanis ez a baktérium a csapadékos és hideg időjárás miatt tudott megmaradni – zárta gondolatait.

Végül Laszlovszky József, a CEU oktatója számolt be a muhi csatatér kutatásának folyamatáról, módszereiről. A vonatkozó források alapján elmondta, hogy a legrészletesebben leírt Árpád-kori csatáról van szó, de mégsem ismerjük pontosan az eseményeket. Sok szöveg maradt fenn Angliától egészen Kínáig (angliai szerzetes, kínai évkönyvek), amelyek egymástól függetlenek, így ha egy információ mindegyikben előfordul, az feltehetően igaz. A muhi csatával kapcsolatban kiemelte, hogy a középkorban sohasem hívták így a települést.

Továbbá a magyar forrásokban Sajó menti csataként szerepel az ütközet. Ez alapján az az érzésünk támadhat mintha nem maradtak volna kérdések, de a köztudatban létező elképzelések csupán néhány ősforrásra mennek vissza – állította.

A tatárjárás eseményei

Ezek után a sematikus rajzokat bírálta, amelyek szabályos kék vonalakként ábrázolják a folyókat, amelyek nem ilyenek voltak a 13. században. Első lépésként a folyók modern szabályozások előtti állapotának felderítését jelölte meg, ugyanis az összefolyások sem ott helyezkedtek el, mint ma.

Ehhez képest tudják majd megállapítani a települések korabeli helyzetét. Létezik ma egy Sajóhidvég nevű település, amelynek a nevéből egy Sajón átívelő hídra következtethetünk, ami a csatában is fontos szerepet töltött be. Azt hihetjük, hogy ott volt a csata, ahol a mai Sajóhidvég, de ez nem igazolódott be Laszlovszky szerint.

Végül az úgynevezett autópálya-régészet szerepét és a fémkeresős önkéntesek tevékenységét dicsérte, ami új lehetőségeket nyitott meg a kutatásban. Az utóbbi megkönnyítheti a nyílhegyek keresését, mert sokkal nagyobb területet tudnak így átfésülni, de nehézség, hogy a mongolok csontból készült hegyeket is használtak. Ahol a nyílhegyek koncentrálódnak – mongol és magyar típusúak egyaránt –,

Kiderült, hogy sajnos a bányászat korábbi jelenléte a leletek egy részét már tönkretette. Ennek ellenére bizakodó volt Laszlovszky, mert a térinformatika megjelenésével új lehetőségek nyíltak meg a kutatásban.