„A keletnémet emberektől elvették az ősök örökségét és más ideológiát akartak rájuk erőltetni. Ebből lett elege sokaknak” – mondja Kozma Imre atya a harminc évvel ezelőtti eseményekre visszaemlékezve. A Páneurópai Piknikhez vezető vezető fejleményekről mesél a Máltai Szeretetszolgálat elnöke.
Interjú: Nagy-Vargha Zsófia; portréfotók: Lambert Attila
Több tízezer keletnémet jött Magyarországra 1989 nyarán, mert az NDK-ban elterjedt a pletyka, hogy pár órára megnyitják az osztrák-magyar határt. Heteket, hónapokat táboroztak itt Magyarországon, hogy aztán innen újból eljussanak hazájuk nyugati részébe. Szállásra, ételre és pár jó szóra is szükségük volt. Ebben segített az akkor éppen megalakult a Magyar Máltai Szeretetszolgálat és egy budai plébániai közösség.
Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke mesélt a 30 évvel ezelőtti határnyitásról.
Az interjú eredetileg az Ungarn Heute oldalán jelent meg németül.
***
A Páneurópai Piknik egyik korábbi, szintén kerek évfordulójára egy harmincéves Trabanttal érkezett. A nyugati autókból álló delegációból majdnem kiszedték a rendőrök. Az autót még Angela Merkel is megcsodálta akkor. Most is azzal megy majd Sopronba?
Igen, úgy terveztetik, hogy azzal megyek… (Nevet.)
Ahogyan a Trabant a rendőröknek, a mai fiataloknak az lehet furcsa, hogy voltak idők, amikor Kelet-Németországból Nyugat-Németországba a zugligeti plébániakerten keresztül vezetett az út. Miért pont Zugliget?
Zugliget talán azért lett fontos, mert egy nagy igazságot fejezett ki az ottani közösség: azt, hogy a kereszténységnek missziója van,
A plébánia tevékenységét már ismerték a nyugat németek: Zugligetben ugyanis már korábban, a nyolcvanas évek közepén sikerült felépíteni az első szociális hálót, amit a kommunista párt tagjai is csendes örömmel fogadtak. Eközben a templomba érkező emberek autóinak rendszámát írogatták a rendőrök, engem pedig rendszeresen kihallgatásokra hívogattak a titkosrendőrségre. Nagyon sajátos dolog volt akkor, hogy egy keresztény közösségben van kockázatvállalási készség. Ezért talán nem volt véletlen, hogy 1989. augusztus 13-án este, a nyugatnémet konzul éppen engem keresett meg a zugligeti plébánián, és segítséget kért.
Kellett bátorság a másik oldalon is? Hiszen akik ideérkeztek keletnémetek, csak úgy, mint mi, úgy szocializálódtak, hogy soha senkiben nem szabad megbízni. Találkozott bizalmatlansággal?
Akkor, amikor megjelentek Budapest utcáin a keletnémetek, a mi utcánkban is és a templom előtti parkban is lakókocsik álltak, több százan táboroztak itt. Mintegy 30 ezer keletnémet volt a fővárosban. Mi a templom környékén lévőket természetesen megszólítottuk, beszélgettünk velük, de akkor még szó sem volt táborról vagy arról, hogy megnyitjuk a templom kapuit. Egyelőre csak a szívünket nyitottuk ki. Nagyon kedvesek voltak az utcában lakók is, akik beengedték ezeket az embereket az otthonaikba, moshattak és tisztálkodhattak náluk. Érdekes, hogy amikor megnyitottuk a tábor kapuját, akkor döbbentek rá a menekültek, hogy ezektől az emberektől talán félni is lehetett volna.
ugyanakkor féltek attól, hogy ha egy helyen gyülekeznek, visszatoloncolhatják őket hazájukba. Talán emiatt féltek tőlünk is. Ami megdöbbentőbb, hogy egymástól még jobban tartottak. Összesen négy tábor volt Budapesten. Három hónap alatt 48 600 ember fordult meg ezekben a táborokban. Nem oldotta a feszültséget az sem, hogy táboronként 7-800 önkéntes dolgozott, nálunk a zugligeti közösség tagjai. Nagyjából két hét után kezdtek „oldódni”, ekkor kezdtünk el mi is mélyebb beszélgetéseket kezdeményezni. Arról például, hogy mik a terveik, vagy arról, hogy miért jöttek el a hazájukból. Bár ők látszólag egymással nem kommunikáltak, mégis mindegyik szinte ugyanazt mondta, egymástól függetlenül: „Elvették az örökségünket.” Mit értettek az örökség alatt? Az őseik hagyatékát, azokat a kincseket, amelyek formálják és alakítják az ember gondolkodását. Ezt vették el tőlük, és helyette más ideológiát erőltettek rájuk. Elegük lett ebből.
Zugliget, NDK-sok, 1989
Ebből a fokozatos feloldódásból születtek később olyan kapcsolatok, beszélgetések, amelyekre harminc év után is meghatározóan emlékszik?
Az összes történet talán azzal foglalható össze, hogy ezekben az emberekben új remény született. „Újjászülettünk” – sokan így fogalmazták ezt meg. Itt gondolkodtak el sokan azon, hogy mit jelent az, hogy mások elfogadják őket, befogadják őket, a bajban melléjük állnak. Mi nem csak sátrat és ételt adtunk nekik, hanem rajtunk keresztül megsejtették azt is, hogy mi a keresztény szeretet. Miközben ők odahaza sokkal jobban éltek, mint mi,
Képesek lemondani valamiről, hogy a másik emberért tegyenek. A kezdetekben segítségünkre voltak a nyugatnémet máltaiak: a müncheniek és az esseniek. Mindkét helyről érkezett egy-egy kiküldött is. Az egyik meghatározó élmény számomra, amikor pár nappal az indulás után megjelent a keletnémet konzul és kérte tőlem a lehetőséget, hogy találkozhasson a nálunk táborozókkal. A válaszom természetesen az igen volt. Jöhet, de a biztonságát nem tudom garantálni. A nyugatnémet küldötteknek ez az ötlet nagyon nem tetszett. A látogatás előtti éjjelen minden táborlakót megeskettem, hogy mellőzzenek minden atrocitást. Másnap, a kerítés egyik oldalán a sok keletnémet menekült, a másikon a konzul. A tömeg dühös volt ugyan, de fegyelmezett. Felajánlottam a konzulnak, egy lakókocsit, amelyben aki akarta, felkereshette őt a lakók közül. Senki nem akarta.
A magyar politika nem akarta kontrollálni a tevékenységüket? Németh Miklós volt a minisztertanács elnöke, aki rendszeresen ki is látogatott a táborba. Volt, hogy instrukciókat próbált adni önöknek?
Nagyon boldogok voltunk, mert valami olyat tehettünk, amit még sohasem: egyszerre sok embernek segítettünk. Ezt a hatalomban lévők is jó szemmel nézték. Számomra ez volt az igazi rendszerváltás,
Ezt akkor érezte először?
Igen, pedig akkor már jó pár éve pap voltam, de akkor éreztem először, hogy most végre az a levegő árad, amelyért pap lettem. Én ezért lettem pap, hogy azokon az embereken segítsek, akik rászorulnak a másik ember támogatására. A politikai hatalom nem kívánt kontrollálni bennünket, nem volt elvárása velünk szemben, egyszerűen tudomásul vette azt, amit tettünk, sőt örült. Németh Miklós rendszeresen érdeklődött, el is jött a táborba és örült annak, hogy a táborlakók nyugodtak. Ez hatalmas felszabadító erővel bírt.
Hol vagyunk ehhez képest most, harminc évvel később? Elképzelhető lenne, hogy a zugligeti plébánia környékén élők idegen emberek tömegének segítenek? Azt a falat, ami akkor leomlott, szimbolikusan nem építettük újra?
A második világháborút követő kommunista évtizedekben olyan emberek éltek, akik még keresztény neveltetésben részesültek. Ezek az emberek a nyomás alatt is fontosnak tartották a keresztényi értékeket. Az emberi kapcsolataikban meghatározó volt, hogy egymásnak adósai vagyunk. Ma ez az üzenet már nincs a zsigereinkben. Mára felnőtt egy generáció ilyen indíttatás nélkül. Az emberek ugyanakkor ma sem rosszabbak a régieknél! A keresztény értékekkel szemben közömbös emberek is tudnak jót tenni. Az a különbség talán, hogy ma mindig megfogalmazódik valamilyen érdek, még akkor is, ha jót tesz az ember. Abban az időben ennek nem volt üzenete. Mert a második világháború után az emberek egyszerűen túlélni akartak. Kevésbé volt fontos az egyéni érdek. Együtt akarták túlélni a nehéz időket. Ez a fajta elkötelezettség, hogy egymásért élünk és egymásért felelősséget vállalunk, gyengült.
Amikor a harminc évvel ezelőtti eseményekre emlékezünk, segít erre figyelmeztetni bennünket?
Harminc évvel ezelőtt
Többen jöttek, mint amennyi emberre szükség volt! A feladatot látták. Például az első napon, a reggeli felhívás után, este már állt a tábor a zugligeti templomkertben, 960 embert le tudtunk fektetni. Ma hívjuk az embereket és nem jönnek, mert senki sem akar ráérni. Egy egészséges társadalomban ez nem így van. Bizonyára hiányérzet miatt hivatkozunk Európában is, hazánkban is a keresztény örökségre és a keresztény értékekre.
A páneurópai piknik után következtek a romániai események. A köztársasági elnök úr engem kért fel a segélyakciók szervezésére. Ezzel kapcsolatos egy szívet melengető élményem: A vasárnapi szentmisén felvetettem, hogy szükségem lenne 70-80, 30-50 év közötti férfiemberre, akik egy hónapot önként fel tudnak ajánlani az életükből ennek a programnak a sikeres megvalósítása érdekében. Százharminckilencen jelentkeztek.
Lehetne ez a Páneurópa 30! üzenete?
Ma már nem elegendő egy felhívás. Az emberek akkor jobban elhitték, hogy lehet olyat tenni, aminek van értelme. Sorvasztja a tetterőt, hogy sokan a legnemesebb törekvéseket is hamis mérlegre teszik. 1994-ben történt, amikor a zugligeti templom falán egy emléktáblát helyeztünk el, a tábornyitás 5. évfordulóján. Az avató beszédet Otto-Raban von Heinichen német nagykövet úr mondta. A három mondatos megnyilatkozása így hangzott: „Kérdezem önöktől, ismernek-e egy olyan népet, egy olyan nemzetet, amely a nálánál nagyobbat, gazdagabbat önzetlenül segített? Én, egy ilyen népet, egy ilyen nemzetet ismerek. Ilyen nemzet csak egy van a világon, a MAGYAR, mert a magyaroknak van a legnagyobb szíve.”
Fotók: Lambert Attila
Teleki Pál a konszolidáció egyik konstrukőre volt, bár alkata miatt nem tudta végig vinni az elképzeléseit, hálózatszervezői, tudósi szerepe pedig rendszereken átívelő – mondja a történész.
Horváth Richárd történész szerint Ulászló trónra kerülésével alapjaiban változtak meg a királyság lehetőségei. Hunyadival jól kijöttek, komoly támadó hadjáratra is képes lett az ország.
Gerő András halála után jelent meg egyik fő műve, a magyarországi holokauszt lexikonja. Recenziónk!
A könyv a modernitástól el nem szakítva, gyakorlati eredményeket is felmutatva vezet be a metapolitika fogalomába.
Miért mentett zsidókat a nyilas külügyminiszter és hogyan gondolta meg magát az első zsidótörvény előadója? Erről is szól Ujváry Gábor történész új könyve.
Orbán Viktor kiegyensúlyozottnak tűnik a többpólusú világban.
A nagykanizsai Hevesi Sándor Művelődési Központ naptárában továbbra is szerepel Lakatos Márk december 2-i előadása Ízlésed és pofonok címmel, szúrta ki a Magyar Nemzet.
