a gyerekeknek úgy kell felnőniük, hogy hallanak élő szóban történeteket. Ezért is dolgozunk a Világszép Alapítvánnyal azon, hogy akik gyermekvédelemben nőnek fel, azokhoz is eljuthasson ez a varázslat.
Más mesemondókkal is együttműködsz a mesemondás terjesztésében?
Igen, és nagyon örülök, hogy az elmúlt tíz évben Magyarországon odáig jutottunk, hogy mi, a hivatásos mesemondók közösen is dolgozunk a legkülönfélébb rendezvényeken, néha hatan vagy nyolcan is egyszerre. Legutóbb például Hatvanban a Hetedhét Hatvan népmesefesztiválon Dr. Agócs Gergellyel és Dr. Raffai Judittal adtunk elő közösen a mesegyűjtésről – az ilyen együttműködésből születnek meg a kapcsolatok a mesemondás különféle stílusai és műfajai között.
Az összegyűjtött meséid aránylag rövidek és inkább gyerekeknek szólnak. Ezzel szemben tudjuk, hogy hagyományosan felnőttek meséltek egymásnak olyan hosszan, hogy egy-egy történet akár több estén keresztül is húzódhatott. Miért változott meg ez a hagyomány?
Ez valahol a romantika korának környékén alakult át, a Benedek Elek-féle mesegyűjteményekkel és a Grimm testvérek meséivel, amik pedig már olyan történetek voltak, amiket bár felnőttektől gyűjtöttek, de átírták őket gyerekek részére. Ezzel
elindult egy folyamat is, ami egyre inkább azt sugallotta, hogy a népmese gyerekeknek való – holott a hagyomány nem ez volt.
Én is sokat dolgozom azon, hogy legyenek felnőtt mesemondó rendezvények, ráadásul jutalomjáték felnőtteknek mesélni, mert annyira hálás és jó közönség. Megjelent most a könyvhéten, a PONT kiadónál egy másik könyvem is, a „Hősök és pimaszok”, ami a „Mit és hogyan meséljünk kamaszoknak” alcímet viseli – a kamaszok korosztálya ugyanis az, akiknek szintén nem mesélnek már, pedig nekik tényleg lehet akár egész estés, felnőtteknek szóló hosszú történeteket is mondani.