Hős vagy áruló? Kasztner Rezső, a zsidómentő zsidó emlékezete

Az évad utolsó rendezvényéhez érkezett a Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézetének pódiumbeszélgetés-sorozata a La Vida Duna rendezvényházban. A beszélgetést az intézet történész kutatója, Veszprémy László Bernát moderálta. Beszélgetőtársai Gellért Ádám történész-jogász, a Clio Intézet társ-ügyvezetője és Olosz Levente, az Eszterházy Károly Egyetem PhD-hallgatója voltak.

Veszprémy azzal kezdte bevezetőjét, hogy egy a lengyel kormánynak dolgozó izraeli ismerősét a lengyel sajtóban „lekasztnerezték”, azaz Kasztner Rezső neve napjainkban is szitokszóként használt. A magyar zsidók életének megmentése érdekében 1944-ben

„Talán egyetlen személy sem ennyire megosztó a magyar holokauszt történetében zsidó oldalról” – mutatta be a beszélgetés központi történelmi szereplőjét a történész.

Olosz Levente szerint a cionizmus az első világháború előtt nem volt népszerű a zsidóság köreiben, Trianon után viszont Erdélyben népszerűvé vált az etnikai zsidó identitás a magyar és román identitásokkal szemben, ráadásul a román állam is igyekezett leválasztani a zsidóságot a magyarságról. Ebbe a miliőbe született bele Kasztner, aki román és zsidó iskolákba járt, és már korában a baloldali cionizmus híve lett, az Új Kelet hetilapba írt. Az Erdélyi Zsidó Párt tagja lett, majd a pártelnök, Fischer József titkárjaként kapott állást, s végül Fischer lányát vette el. Egy Kasztner korai embermentéseiről szóló anekdotát felidézve Olosz elmondta, hogy a zsidó ügyvéd már a harmincas években képes volt egy pogrom által sújtott román település zsidóságát kimenekíteni egy vonaton. Mindez mutatja, hogy

Veszprémy arról beszélt, hogy a cionizmus gondolatában mindig is jelen volt az az elem, mely szerint egy antiszemita nacionalista és egy zsidó nacionalista szót tud érteni – a cionizmus esetében azonban ennek mindig az volt a motivációja, hogy zsidó életeket mentsenek. A történész ennek példájaként látta a Kasztner-ügyet is. Mint hozzátette, téves az a kép, mely a közkeletű irodalmat olvasva kialakulhat az emberben, miszerint Kasztner egymaga vezette az embermentést ’44-ben, és hogy annak bármilyen – pozitív vagy negatív – eredménye csak az ő felelőssége lett volna. Az elképzelés, miszerint az egy szem Kasztner – így a vád – eltitkolhatta volna több, mint félmillió zsidó előtt a holokauszt hírét, nem reális – vélekedett Veszprémy.

Gellért Ádám kifejtette, hogy már a német megszállás előtt is rendkívül bonyolult volt a magyar zsidó vezetőség különböző frakcióinak egymással való viszonya. A történész szerint a fő kérdés, hogy „ki, mennyit tudott” a holokausztról, hogy ebből mennyit adtak át a zsidóságnak, és hogy ebből mit hittek el. Mint Gellért kifejtette, nem mindegy, hogy valaki fel is fogta-e a holokausztról hallott információkat, és hogy el is hitte-e azokat. A történész Randolph L. Braham történész véleményét idézte arról, hogy a zsidó vezetőket felelősség terhelte, amiért nem tájékoztatták a tömegeket, majd hozzátette, hogy ennek az állításnak a valóságtartalmát a források tükrében kell megvizsgálni. A kutató szerint tény, hogy már a szlovákiai deportálások elől is ezrével menekültek Magyarországra zsidó aktivisták, akik ekkor „a zsidóság paradicsomaként” látták az országot.

Veszprémy a fentiekhez hozzátette, hogy fontos látni: nem csak Kasztnerről, hanem a teljes cionista vezetőségről beszélni kell, hiszen Kasztner sem egyedül dolgozott. A Kasztnert vádló történelmi munkák egyik hibája, hogy az ember szinte azt a benyomást kapja: egyedül Kasztner felelt azért, hogy a magyar holokauszt története úgy alakult, ahogyan alakult. A valóságban Kasztner csak egyike volt azoknak, akik zsidókat akartak menteni. Mentőakciókat pedig zsidók és nem-zsidók, cionisták és nem-cionisták egyaránt szerveztek, eltérő szempontokkal és eredményekkel.

A beszélgetés során szóba kerültek a Kasztner szülővárosában, Kolozsváron történt események is. Olosz szerint kérdéses, hogy Kasztner a kolozsvári zsidó vezetőségnek mennyit mondott el a holokausztról. Veszprémy úgy érvelt ezzel kapcsolatban, hogy ugyan a Kolozsvárról Budapestre felvitt zsidók között valóban a cionisták domináltak, ám ha megvizsgáljuk a Joel Miklós Spéter hagyatékában fennmaradt, pártkötődéseket is mutató Kasztner-vonat utaslistát, akkor azt láthatjuk, hogy végső soron nem szelektáltak olyan szigorúan, a megmenekített zsidók többsége nem volt baloldali cionista. A történész kiemelte, hogy voltaképpen még a Ze'év Zsabotyinszkij nevéhez köthető, jobboldali cionista mozgalom tagjai is helyet kaptak a vonaton, pedig velük nem ápoltak rózsás kapcsolatot baloldali kollégáik. 

Gellért azt is fejtegette, hogy amikor megtörtént az ország német megszállása, az események még nagyon képlékenyek voltak. Az ideérkező Eichmann-kommandó veteránjai „a megtévesztés mesterei voltak",

Mikor megérkezett az SS, megkezdődött egy alkudozás, melynek rengeteg stációja és ellentmondása volt. Eközben „béna kacsaként” szerepelt a magyar vezetőség, és nem volt felkészülve a megszállás lehetőségére.

Kasztner a háború után Izraelbe vándorolt ki. Ottani életéről Olosz elmondta, hogy rádióban, újságíróként dolgozott, és 1955-ben befutó helyre került a kormánypárti Mapai szocialista párt Kneszet-listáján. Ekkor egy Grünwald Malkiél nevű ember megvádolta, hogy együttműködött a németekkel. Az izraeli kormánypárt beperelte rágalmazásért Grünwaldot, hogy megvédje politikusát. Az ügy vége az lett, hogy Benjamin Halevi író egy több száz oldalas ítéletben nevezte kollaboránsnak Kasztnert.

A tárgyalással kapcsolatban Gellért elmondta, hogy a legtöbb tanú azt állította: nem tudott Auschwitzról; de az is elhangzott, hogy ha tudtak volna a haláltáborról, akkor sem hitték volna el azt.

Kasztner hősként próbálta magát eladni, de ezt nem hagyta Grünwald védője, Smuel Tamir ügyvéd. Veszprémy Tamirről kiemelte, hogy a veterán jobboldali jogász magát a „bátor jobboldali cionista” alakjaként festette le, Kasztnert pedig „megalkuvó, baloldali diaszpóra-zsidóként” mutatta be a tárgyalás során. A történész szerint ez csúsztatás volt, ugyanis valójában a jobboldali cionisták ugyanúgy részt vettek a Kasztner-vonat előkészítésében Magyarországon, mint a baloldaliak.

felmentő másodfokú ítélet halála után született.

Konklúziójában Veszprémy elmondta, hogy Kasztnert üldözöttnek és áldozatnak tekinti. Gellért hozzátette, hogy Kasztner német megszállás előtti tevékenységét sokkal elítélendőbbnek tekinti, mint a megszállás utáni viselkedését. A rendezvényt higgadt kérdések és válaszok zárták.

***

Ki volt Kasztner Rezső?

Kasztner Rezső (Kolozsvár, 1906 – Tel-Aviv, 1957. március 15.) újságíró és ügyvéd egy kis budapesti zsidó szervezet, a Va'adat Ezrah Vehatzalah (Vaada), a Budapesti Segélyező és Mentőbizottság egyik felelős vezetője volt a második világháború alatt, a nácik által megszállt Magyarországon. 1944 áprilisától a Vaada részéről ő vett részt azokon a tárgyalásokon, melyek Andreas Ernst Kurt Becherrel (Adolf Eichmann személyes „zsidóügyi” megbízottjával) folytak. Ennek eredményeképpen a németek egy vasúti szerelvényt nem Auschwitzba, hanem 6 és fél millió pengő váltságdíj fejében Svájcba irányítottak. A Kasztner közreműködésével összeállított, németeknek átadott listán szerepelt 388 kolozsvári zsidó neve, akik Kasztner rokonai vagy egyéb gazdag kolozsvári és környékbeli zsidó család tagjai voltak, valamint zsidó vallási vezetők mellett az erdélyi és magyarországi cionista mozgalom vezetősége.

Az 1684 fő magyar állampolgárt mentő akciót később „Kasztner vonata” néven emlegették, ami 1944. június 30-án hagyta el az országot. Kasztnernek egyes források szerint további 20 ezer magyar zsidót sikerült Auschwitz helyett különböző ausztriai munkahelyekre küldenie, és akik megmenekültek, azok közül sokan az 1950-es évek elején Izraelbe költöztek.

A háború után Kasztner Izraelbe emigrált. 1953-ban egy szórólapon Malchiel Gruenwald (nevét írják Grünwald, Gruenvald és Greenwald formában is) megvádolta, hogy náci kollaboráns volt. Gruenwald zaklatta az izraeli kormányt az igazságtételért, mígnem ellene rágalmazási pert indítottak, mely meglepetésre másfél év után Kasztnert elmarasztaló ítélettel végződött, a bíró szerint Kasztner mintegy „eladta lelkét az ördögnek”. 1957. március 3-án Kasztnert egy Ze'ev Eckstein nevű ultrajobboldali aktivista két társával együtt a háza előtt megvárta és meglőtte; Kasztner 12 nappal később belehalt sérüléseibe.

Az izraeli legfelsőbb bíróság 1958 januárjában perét újratárgyalta, az elmarasztaló ítéletet hatályon kívül helyezte és Yisrael Kasztnert minden vád alól felmentette. Az idős Gruenwaldot egy év felfüggesztett börtönbüntetésre és enyhe pénzbüntetésre ítélték. (Forrás: Wikipedia)