Ha aktívan tartja a figyelmet, akkor fárasztóbb is, mint a kommersz zene?
Mindenképpen fárasztó, de a minőségi zene befogadása mindig több erőfeszítést kíván a hallgatótól és művelt közönséget igényel.
Ön a közönségnevelésben is tevékeny opera-nagykövetként. Mit csinál egy operanagykövet?
Többen nyertünk mandátumot a Magyar Állami Operaház belső pályázatán arra, hogy az operát és általában a zenés színházat képviseljük, erről tartsunk művelődéstörténeti, művészettörténeti előadásokat. Már négy éve járom a vidékeket és tartok előadásokat az operáról. Szerintem azért nagyon találó az „operanagykövet” elnevezés, mert a mai zajrengetegben és médiamorgásban mintha támogatásra szorulna az opera. Már „nagyköveti szinten” kell prezentálni és bizony tárgyalásokba kell bocsátkozni (nevet). De azért is fontos ez a küldetés, mert sok helyen nem könnyű találkozni ezzel a műfajjal. Nem csak az országot járom többedmagammal, de azt is nagyon fontosnak tartom, hogy a határon túli magyarokhoz is eljussunk: Eszékre, Kolozsvárra, Kassára…
Miért tartja különösen fontosnak a határon túli utakat?
A Magyar Állami Operaház az egész Kárpát-medence legnagyobb operaháza, ami minden magyart érint. A nagyapám 18 éves volt 1920-ban, tehát amikor gyerek volt, akkor az egész Kárpát-medence építkezése, kultúrája egységet alkotott. Kolozsváron is építették a színházat. Azóta csak két generáció telt el.
Van még valami ebből az egységből?
Van, de rajtunk múlik, hogy megmarad-e. Amikor 2008-ban Kolozsváron címszereplője voltam Ciro Pinsuti Mattia Corvino című darabjának, eltölthettem két hónapot a világ egyetlen kisebbségi operatársulatában a Kolozsvári Magyar Operában. Nagyon fontos tapasztalat volt látni, hogy az emberek hogyan beszélnek két nyelven. Az anyanyelvükben hogyan képesek kifejezni a belső érzelmi világukat és hogyan szólalnak meg a funkcionális társadalmi nyelven. Most voltam a Külső-Drávaszögben. Azt tapasztaltam, hogy óriási szükség van ott arra, hogy a magyar nyelv használatával olyan módon is találkozzanak, amit az opera tud megadni.
Ha már a nyelvhasználatot említi: Kárpátalján járt már ilyen minőségben?
Kárpátalján még nem. Székelyföldön, Erdélyben, Partiumban, a Vajdaságban, Horvátországban jártam.
A nyelviség és a közönségnevelés szerepén túl mit tapasztalt, milyen hatása van az előadásoknak?
Az előadások nem csak hiányt pótolnak, hanem gyakran a színházzal szembeni előítéleteket is eloszlatják.
Például milyen előítéleteket?
Úgy vettem észre, mintha a vallásos közegben fenntartásokkal kezelnék a zenés színházat és a színészeket. Egyszer meghívtak előadni középkori himnuszokat és zsoltárénekeket és utólag mondták, hogy tartottak attól, hogy egy operaénekes adja elő ezeket.
Már az első századok keresztényei a bálványimádással és az érzékiséggel hozták összefüggésbe az előadó-művészetet. Részben az akkori pogány-rituális jellegéből adódóan, részben pedig azért mert nem csak ábrázol, hanem jelenlétesít is. Az idegenkedés nem új keletű.
De ma már nem is időszerű, mert ha az egyházi iskolába járó diák nem alakít ki semmilyen tudatos viszonyt a világi művészettel, az többé semmitől nem óvja meg. Azt mondom a végzős tanulóknak: önök két év múlva ott lesznek az egyetemeken, hat év múlva pedig a munkahelyeken. Vagy most alakul ki a fogékonyságuk a zene iránt vagy azt fogják átvenni, amit a környezetük és a média diktál.
A mi korunk lelkülete képes rezonálni az operára?
Biztosan, de sokan talán úgy teszik fel a kérdést, hogy milyen „érdekük” fűződik az opera világához egyáltalán? Mintha egy vallástalan azt kérdezné, hogy milyen érdeke fűződik a hithez.
Füst Milán azt írja Látomás és indulat a művészetben című könyvében, hogy „semmihez se fűződik több érdekünk, mint a szépséghez”.
Így van.
Nem igénytelenség van, hanem inkább sivárság.
A szépre mindenki szomjazik, de a mai ember lelkületében az ihletettség és a líraiság eléggé megkopott. Ezeket táplálni kell és többek között ebben segít a zene.