Drágán megfizetett látszatsikerek vagy sikeres érdekérvényesítés?

„A HVG »látszatsikerről« és »drága gesztusról« értekezett már az Orbán-Trump találkozó előtt, megelőlegezve a korlátozott eredményeket. A péntek esti fejlemények konkrétumokban is rácáfoltak a pesszimista jövendölésre, olyasmik is megtörténtek, amit a cikk a jólértesültek megabiztosságával »kizártnak« nevezett: amerikai szankciós mentesség orosz energiára, nukleáris együttműködés, LNG-útvonal, beruházási csatornák.  Ennek fényében aztán, némileg finomítva a fókuszt, az ár/érték arány kritizálásával próbálták fenntartani a »kudarc-nattatívát«, ennek során azonban inkább fókuszáltak az előfeltevésük alátámasztására, mint a megállapodások objektív értékelésére. 

A portál beharangozó cikkének címe – »Orbán időért megy Washingtonba, amiért drágán megfizethet Magyarország« – már önmagában elárulja, milyen torzító szemüvegen keresztül közelítettek a témához. A külgazdasági és energetikai realitások világában természetesen semmi sincs »ingyen«, de a helyes kérdés sosem az, hogy mennyibe kerül egy döntés, hanem az, hogy mekkora értéket teremt és mennyi kockázatot zár ki. Az energiaellátás diverzifikációja, a hosszú távú kapacitáslekötések és az opciós megállapodások mind olyan biztosítási jellegű lépések, amelyek a téli csúcsidőszakok, geopolitikai sokkok vagy árkilengések idején forintban mérhető előnyt hoznak. A nukleáris együttműködés stabil bázistermelést és ártompító hatást ad, míg a jogbiztonsági komponens – például egy új kettős adóztatási egyezmény – a finanszírozási költségek mérséklésével új beruházásokat vonz be. Ezek nem »számlák«, hanem hozamok: ellátásbiztonság, jogbiztonság és tőkevonzás formájában. Aki ezt nem érti, az a külpolitikai realitások és a gazdasági racionalitás közé saját ideológiai díszleteit állítja.

A cikk alaptézise az volt, hogy a washingtoni találkozó PR-színpad, amelyen komoly ügyek nem dőlnek el, de Magyarország azért drágán megfizet: »A magyar kormányfő reális célja annyi lehet, hogy haladékot kapjon – legalább az országgyűlési választásokig, cserébe azonban dollárban mérve is százmilliárdos ígéreteket kellene tennie.«

Ezzel szemben a tényállás első, alapvetést jelentő sarokpontja egyszerű: Orbán Viktor bejelentése szerint Magyarország teljes, időkorlát nélküli mentességet kapott az orosz energiahordozókra kivetett amerikai szankciók alól. A HVG ugyan még előzetesen úgy állította be, hogy »teljesen kizárt« a biankó mentesség, és legfeljebb valami választásig tartó »haladék« remélhető, de a valóság ezzel ellentétes.. A szankciók alóli mentesség hossza kulcskérdés, a HVG más liberális orgánumokkal egyetemben idéz meg nem nevezett forrásokat, amelyek egy éves türelmi időt emlegetnek csak, Orbán Viktor és Szíjjártó Péter azonban cáfolta ezeket. A »választásokig tartó türelem« megfogalmazást már az előbbi is cáfolja, ráadásul nyilván a mentesség hossza a kapcsolódó folyamatok függvénye is (például az esetleges fegyvernyugvási megállapodással együtt járna a szankciók feloldása is), tehát a magyar miniszterelnök elérte, amit akart. A különbség nem retorikai árnyalat: a »kifejezett időkorlát nélküli mentesség« nem kegy és nem türelmi idő, hanem tágabb, szerződéses és politikai mozgástér energiafronton, amire hazánk energetikai és földrajzi adottságai miatt volt szükség. Az energiaellátás folyamatos biztosításáról, az árvolatilitás tompításáról és az ipar működésének alapfeltételeiről beszélünk — ezekben nincs helye publicisztikai könnyelműségnek.

A »látszatsiker« kifejezéssel a HVG előre megnyitotta magának a tágas keretezési lehetőséget ahhoz, hogy kudarc hiányában is relativizálva írhasson a tárgyalások eredményéről. A lap már a beharangozásban is olyan konkrét eredményeket próbál bagatellizálni, amelyek egyértelműen az ország érdekét szolgálják. Rogán Antal lekerülése az amerikai szankciós listáról például nem pártpolitikai kérdés, hanem intézményi stabilitási tényező: megszűnt egy kockázati tüske, ami korábban a hivatalos és a kétoldalú tárgyalásokat is nehezítette. Az amerikai diplomácia hangnemének enyhülése sem üres, ideológiailag motivált »Fidesz-barát gesztus«, hanem gazdasági stabilitási hatás: kevesebb politikai zaj, gyorsabb döntéshozatal, olcsóbb finanszírozás — magyarán a tőkeáramlásnak kedvez. A paksi szankciók felfüggesztése szintén nem ideológiai kérdés, hanem energiaellátási kényszer: a nukleáris kapacitás biztosítja az olcsó, kiszámítható, alacsony kibocsátású áramot, miközben a Westinghouse belépése és az SMR-együttműködés csökkenti a geopolitikai függőséget. A kiutazási feltételek rendezése pedig a gazdasági mobilitás és tudástranszfer szempontjából jelent áttörést: kevesebb akadály, több lehetőség, gyorsabb üzlet. Ezek nem »látszatsikerek«, hanem kézzelfogható, gazdasági és diplomáciai előnyök Magyarország számára.

A HVG szerint az is »árnyékot vet« a találkozóra, hogy »több, mint tíz hónapot kellett várni« rá. Ez a megjegyzés félreérti a nagy volumenű nemzetközi tárgyalások logikáját. Az ilyen csomagok – legyen szó nukleáris együttműködésről, LNG-beszerzésről vagy adóegyezményről – hónapokig tartó, technikai és jogi egyeztetéseket igényelnek. A protokollfotó mindig a folyamat végén készül, amikor a valódi munka már elvégeztetett. A »tíz hónap« tehát nem a súlytalanság, hanem a komoly előkészítés jele: a gyors, tartalom nélküli bejelentés lehetne »látszat«, a lassabban, de valódi eredménnyel záruló megállapodás viszont éppen az ellenkezője. És persze van, ahol ez még tovább tart: a kettős adóztatás elkerüléséről szóló egyezmény visszaállításának eljárástechnikai kihívásai azt jelentik, hogy azon még tovább kell dolgoznia a szakértőknek.

Ennek fényében aligha kell magyarázni, hogy a mostani amerikai-magyar tárgyalások eredményei jóval kézzelfoghatóbbak, mint ahogy azt a HVG jósolta vagy utólag bagatelizálta. A Westinghouse belép a magyar nukleáris ellátási láncba, üzemanyagot szállít Paks I-hez, és elindult a kormányközi nukleáris együttműködés, valamint az SMR-technológia előkészítése. Ez csökkenti a geopolitikai függőséget, stabil alapot ad az energiarendszernek, és mérsékli az árkilengéseket. Emellett a mintegy 600 millió dollár értékű LNG-vásárlás alternatív beszerzési útvonalat és jobb alkupozíciót biztosít a téli csúcsidőszakban.

Az energetikához hasonlóan a jogbiztonság terén is kézzelfogható előrelépés várható: a kettős adóztatási egyezmény (DTT) újratárgyalása csökkenti a finanszírozási költségeket és növeli az amerikai beruházások megtérülését, különösen az IT-, SSC- és mérnöki szolgáltatásokban. A befektetési csatornák már most körvonalazódnak: az LNG-logisztika, a hálózaterősítés, a nukleáris karbantartás és képzés területei, valamint a szolgáltatásexport bővülése mind azt mutatják, hogy ez nem »látszatsiker«, hanem valós, reálgazdasági hozam.

A durván látványos elfogultság mellett már csak hab volt a tortán a HVG egyik leginkább aránytévesztő mondata: »Főleg, ha cserébe Magyarország elkölt pár száz milliárd dollárt (!) amerikai fegyverekre, LNG-re, nukleáris technológiára.« Magyarország teljes nominális GDP-je tavaly 222,9 milliárd dollár volt, így a több száz milliárd dolláros számláról beszélni nemcsak túlzás, hanem a realitással összeegyeztethetetlen állítás, ami persze jó felütés ahhoz, hogy a mentességért cserébe tett magyar vállalásokat kritizálhassa.  

Végül maga a HVG is kénytelen volt leírni az utólagos értékelésében: »Orbán Viktornak az amerikai elnökkel folytatott tárgyalása sikeresnek minősül.« A lap által felsorolt elemek önmagukban is beszédesek: a Barátság- és a Török Áramlat-vezeték szankciómentessége, mintegy 600 millió dollárnyi LNG-beszerzés, Westinghouse-üzemanyag Paks I-hez (114 millió dollárért) és kapcsolódó használt fűtőelem-technológia, a Paks II-t akadályozó amerikai korlátozások megszűnése, SMR-együttműködés magyar részvétellel, 700 millió dollár értékű védelmi beszerzés, sőt űripari projekt is magyar partnerrel. A kettős adóztatási egyezmény újrakötése pedig napirenden van. A HVG mindezt el is ismeri a tételek pontos felsorolásával, miközben a szöveg tónusában továbbra is igyekszik fenntartani a régi narratívát, miszerint számunkra hátrányos, drága üzlet köttetett.

Fontos azonban kimondani, hogy az amerikaiakkal megkötött üzlet nem kenőpénz, nem kegyért cserébe fizetett sarc. Technológiát, energiabiztonságot és piacot vásárolunk, miközben olyan, többéves, gazdaságilag racionális vállalásokat teszünk (nukleáris üzemanyag, LNG-opció, védelmi ipari képességek), amelyek közvetlenül szolgálják a hazai ellátásbiztonságot, az ipari beszállítói láncok bővülését és a finanszírozási kockázatok mérséklését. Vagyis ez kétoldalú, kölcsönös előnyökre épülő alkucsokor, nem politikai adomány.

Ezek közé a kölcsönösen előnyös megállapodások közé tartozik az amerikai LNG- és fűtőelem-megállapodás, amely egyszerre növeli az ellátásbiztonságot és erősíti az alkuerőnket. Az LNG-opció diverzifikálja a beszerzést, csillapítja az árvolatilitást, és a hazai tárolókapacitással párosulva rugalmasabb téli ellátást tesz lehetővé. A Westinghouse-üzemanyag többforrású, szankcióálló ellátási láncot ad a nukleáris bázistermeléshez, ami pedig kiszámíthatóbb rendszerköltséget és stabilabb áramárat jelent. Mindez mérsékli a kockázati prémiumot, így olcsóbb finanszírozást és élénkebb beruházási kedvet hozhat.

Összességében tehát a Washingtonban kirajzolódó kép nem »drága gesztus«, hanem józan, kockázatcsökkentő alkupozíció-javítás, amely konkrét csatornákat nyit a nukleáris üzemanyag-ellátásban (Westinghouse-kazetták Paks I-hez 114 millió dollárért, kiégett fűtőelem-technológia, a Paks II-t akadályozó amerikai korlátozások megszűnése), az LNG-beszerzésben (600 millió dollár értékű importkeret), az SMR-együttműködésben (opciók a hazai alkalmazásra), valamint a védelmi (700 millió dollár) és űripari (Voyager–4iG) együttműködésekben. Ezek együtt mérhetően csökkentik az energia- és ellátási kitettséget (a Barátság és a Török Áramlat mentessége mellett több forrás, több útvonal), javítják a beruházási komfortot (stabilabb árkörnyezet, kiszámíthatóbb kapacitások), és finanszírozási oldalról is előnyöket ígérnek, ha a kettős adóztatási egyezmény újrakötése is sínre kerül. A HVG értelmező kerete ezért félrecsúszik: a felsorolt tételek nem politikai díszletek, hanem valódi cash-flowk, ellátási opciók és iparági kapacitások, amelyek a következő években kézzelfogható növekedési és stabilitási hozadékot termelnek.”

Nyitókép forrása: Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Kaiser Ákos

***