A NER sajátossága: a titok – Böcskei Balázs a Mandinernek

Mielőtt a baloldal helyzetéről beszélnénk, tisztáznunk kell, hogy létezik-e az, amiről beszélünk. A baloldali „többes szám első személy” parttalan, humanista önmeghatározássá látszik tágulni, amelyben feloldódnak a valós szerepek és ellentétek. Van értelme baloldalról beszélni 2018-ban? 

Van értelme baloldalról beszélni, mert nem ez került válságba, hanem az úgynevezett „balliberális” kategóriára épülő politikai blokk. Ez egy politikai fogalom, amit anno a jobboldal kezdett el használni, majd a baloldalon egy sajátos elitpolitikai szocializációs kategóriává lett, amelyet utóbbi minden kritikai reflexió nélkül magára is vett, holott létező társadalmi beágyazottság emögött nem volt. Pártidentifikációs kategória lett társadalmi realitás nélkül.

Ez okozza a balliberalizmus válságát? 

Számos tényezője van, kezdve onnan, hogy a baloldal a 2008-as válságot megelőzően és azután is folyamatos megszorítási politikát követett. Megszorítás-generációk jöttek létre, és ettől nem függetlenül megszerveződött egy plebejus, populista jobboldal. De beszélhetünk a magyar társadalom szüntelen „törzsiség” vádjáról, a „keleti” vagy „paternalista” nép vagyunk diskurzus elitstratégiájáról is, figyelmen kívül hagyva azt, hogy lehetne akár szociális kommunitarizmusról is beszélni, amelyre – különösen a rendszerváltás után előállt kataklizma okán – inkább építhető lenne baloldali politika, semmint a gazdasági liberalizmusra. 

A jobboldal elorozta a populizmust?

A hazai jobboldali populista úgy beszél,

Akik a baloldal általános alanyai lennének, függetlenül attól, hogy a kapitalizmusban milyen munkaszervezeti változások álltak be, azoknak egy jelentős része magára ismer azon a problématérképen, amelyet a jobboldal felmutat. És bár a megoldásaival abban a formában, ahogyan a jobboldal nyelve hivatkozik rá, nem tud teljesen azonosulni, kihall belőle olyan „szavakat” és világokat, amelyeket baloldali politikusoktól várna el.

A Policy Solutions mérése szerint a magyar választók jelentős többsége a baloldali szociál- és gazdaságpolitikát támogatja. Az eszmetörténetileg baloldali, de Fideszre szavazó választók nem épp e preferenciáik miatt szavaznak jobbra?

Szerintem nem egészen. A baloldali értékrendű választók Magyarországon nem kizárólag elosztási és gazdasági szempontok alapján voksolnak, ahogyan a világ más részén sem. Az idézett kutatás azt mutatta meg, hogy a magyar társadalom egy jelentős része bizonyos kérdésekben szociáldemokrata értékrendet vall. Csakhogy számos más kérdésben azt látjuk, hogy ugyanezek az emberek más ügyekben konzervatív vagy éppen liberális értékrendet vallanak. Így a választói döntések bonyolultságára mindent kizáróan nem lehet ez alapján következtetni.  

A kulturális jobboldaliság mellett tehát a gazdasági baloldaliság a nyerő Magyarországon? 

Egyszerű képletnek bizonyulna, de valóban lenne a baloldalnak mozgástere gazdaság- és társadalompolitikai értelemben, hiszen a magyar társadalomban komoly szociális elégedetlenség és jogos veszteség-kompenzációs igény halmozódott fel a rendszerváltás óta. A szociális állam iránti vágy ez esetben nem paternalizmus, hanem egyszerűen

Az a baloldali politika lehet sikeres, ami már eleve az államközpontúságból és a közösségelvűségből indul, és ami nem jelenti mások jogainak el nem ismerését. 

Az Orbán-kormányok számos intézkedése is ilyen.

A jobboldal integrál olyan gazdaságpolitikai elemeket, amelyeket a baloldali kormányok is megléphettek volna 2010 előtt. Az említett kutatásnak voltak az elveken túl konkrétabb, papíron baloldali intézkedések kapcsán feltett kérdései is, amelyekkel a megkérdezettek többsége egyetértett, és amelyekhez a retorika vagy a gyakorlat szintjén is hozzá lehet rendelni jelenlegi kormányzati politikákat. Ezekhez hasonlóra korábban is volt szakmai javaslat, de amíg Magyarországon jobban figyeltek a Pénzügykutató elemzéseire és a Bankszövetség ajánlásaira, addig nyilvánvalóan soha nem merülhetett fel például a különadó bevezetése a multinacionális tőkére. Mindez nem azt jelenti, hogy az Orbán-kormány baloldali lenne, mert számos értelemben a már megismert neoliberális politikákat foganatosítja, amelynek köszönhetően

A rendszerváltás elmaradt katarzisa és a 2008-as válság okán a kortárs liberális demokrácia és kapitalizmus kritikája is hozzájárul a NER legitimációjához?

Most egy kicsit polemizáljunk. Azt, hogy a rendszernek ez adja-e a legitimációját, nem tudjuk, és okkal lehetünk ennek kapcsán szkeptikusak. Ebben a beszélgetésben végig ott van a megszólalói pozícióm mögött az, hogy az elmúlt években történtek olyan intézményi változtatások – és akkor finoman fogalmazok –, amelyek számos tekintetben beszűkítették az ellenzék és a pártpolitikai színtéren túli ellenállás mozgásterét. Ez alapján nem beszélhetünk a legitimáció egyértelműségéről. Amíg azt mondja egy választási jelentés, hogy „free, but not fair”, addig a legitimáció konszenzusos politikatudományi kategóriáját nem lehet alkalmazni a 2010 utáni rezsimre. 

Abban csak lehet valamilyen szerepe a rendszerváltás és a liberális demokrácia válság után felerősödött kritikáinak, hogy 2010 ilyen határozott választóvonalat jelent.

A válság felszínre hozta az Európai Unióban a nemzetközi munkamegosztásból fakadó egyensúlytalanságokat és egyenlőtlenségeket, például, hogy német bankok uralják Európa egy jelentős részét. A jobboldal felismerte, hogy ezek a problémák nem kezelhetők a huszadik századi liberális demokrácia intézményi keretei közt – ahogyan teszik ugyanezt a Nyugat régi-új baloldali pártjai. De visszatérve Magyarországra, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének Századvég gondozásában megjelent dokumentumában, amelyet Giró-Szász, Fűrész és G. Fodor jegyez, egy szó sincs a liberális demokrácia válságáról abban az értelemben, ahogyan ma a jobboldal azt elbeszéli. Leginkább az áll benne, hogy le kell zárni a több évtizedes vitákat és meg kell haladni a rendszerváltás utáni megosztottságokat és posztkommunizmust. Előfordulhat, hogy bár a liberális demokrácia nem is került feltétlen válságba,

Ugyanakkor ez sem teljesen igaz, mert a piacpárti, önmaguknak referáló balliberálisok által lesajnált baloldali elméleti műhelyek, folyóiratok és megszólalók már 2010 előtt sem látták ezt másként.

Hogy a történelem vagy a politika nyugvópontra juttatható, azt a jobboldalon utópiának tartják. 

A politika legtermészetesebb módja, hogy állandó mozgásban van. Éppen ezért lenne célszerű, hogy a NER-t se kizárólagosan intézményelvű módon közelítsük meg, hanem keressünk benne immanens logikát, már amennyire kívülállóként ez lehetséges. 

Ez egyben egy korszellem logikája is?

A hatalom kifejezetten hatékonyan tudja aggregálni a hatalmat annak érdekében, hogy a korszellem, az ellenforradalom, a konzervatív forradalom aktorának tüntethesse fel magát. 

Mintakövetéssel ritkán vádolják a kormányt. A konzervatív fordulat kezdeményezőjeként tünteti fel magát, de csak meglévő trendeket vesz át? 

Mi a hatalmat aggregáló kormányzatpolitikai szándéka? Számos jel utal arra, hogy kizárólag a hatalom megtartása, de ha az ember a kezébe veszi akár a „régi”, akár az új Kommentárt vagy a családpolitikai intézkedésekre tekint – az általam messze elutasított kultúrpolitikai vetés nélküli szántásra és emlékezetpolitikai Disneylandre –, úgy számos jel utal valamifajta normatív célra is. A kérdés, hogy ki a cselekvő ebben a rezsimben? A kormányzat? Aligha. A frakció? Aligha. A párt mint jogi, szociológiai entitás? Aligha. Kizárólag Orbán Viktor? Aligha. Egy furcsa konglomerátummal állunk szemben, amelynek a szélei folyamatosan változnak,

Azt állítod, hogy ennek a hatalmi konglomerátumnak nem rajzolódnak ki élesen a körvonalai, benne a politika formális és informális dimenziói kölcsönösen átjárják egymást, a NER maga is állandó mozgásban van és saját környezetét is mozgásban tartja. Udvarról is beszélsz. Mivel ezek szinte szó szerint az ő szavai, erről Tilo Schabert jut eszembe…

Nagyon helyesen. 

Megérthető, leírható a NER a schaberti értelemben vett barátok pártjaként, vagy udvarként?

Most zárom le annak a könyvnek a kéziratát, amelynek egyik fejezetében az említett Schabert-logika mentén igyekszem rekonstruálni az orbáni udvar működését. Intézményelvű, tehát lezárt kategóriákat használó, a politikát végességében vizsgáló megközelítéssel nem lehet megérteni egy állandóan mozgásban lévő rezsimet, amelyben a személyzeti politika, a felemelkedések és az elengedések belső logikája érthetetlen a kívülálló számára. Ráadásul az orbáni rezsimnek van egy sajátossága: ez a titok. A mindenkori hatalomnak kedvező, ha a titkát olyan elméletekkel próbálják megfejteni, amelyekről pontosan tudja, hogy nem működnek. Amíg az ellenzéki politikai gondolkodásból vagy a 2010 után írt, tudományos értelemben eléggé sikamlós, az ellenzéki nyilvánosságban főáramú elitelméletekből merítünk, addig a rendszer résztvevői a legnagyobb nyugalomban olvassák ezeket az elemzéseket. 

Ha valaki kimondaná ezt a „titkot”, akkor izgatottá válnának? 

Persze. Érdemes megnézni, hogy mit olvasnak a NER körüli gondolkodók. Igaz, tudásunk erről nem sok van, de például a Századvég oldalán elérhetőek azon könyvek, tanulmányok összefoglalói, amelyeket ajánlanak a korhoz, így részben közvetve a jobboldal megértéséhez. Az említett Tilo Schabert G. Fodor Gábor egyik kedvenc szerzője. Írásainak egy része 2013-ban jelenik meg a Századvég gondozásában. A sajtó alig foglalkozott ezzel a könyvvel – egy Index-cikket leszámítva –, holott a Boston polgármesterére vonatkozó első hetven oldal többet tesz hozzá a gondolkodásunkhoz, mint több tucat másik könyv a témában. Jelenleg

Így nem is tudnak hozzáférni a titkához.

Milyen titoknak – hatalmi tudásnak – kell az ellenzék birtokában lennie a politikai sikerhez? A NER logikájának a megértése a fontos, vagy épp ellenkezőleg, a NER logikájától való mentesülés, egy ettől független politikai gondolkodásmód kialakítása?

A NER politikai gondolkodását azért kell megértenünk, hogy tudjuk, miként nem szabad játszani. Ez egyszerre stratégiai és morális kérdés. Örök ellenzéki dilemma, hogy mennyire játszunk a rezsim szabályai szerint. Abban igaza van a hibrid rezsimirodalomnak, hogy bár ezek a rendszerek rendkívül stabilak, hirtelen megbillenthetőek. Stabil, autoriter országok kapnak váratlanul egy szikrát. Mint az arab tavasznak elnevezett eseménysorozat egy kiindulási pontján: egy zöldséges felgyújtotta magát és hirtelen nem az adott rezsim logikájának megfelelően, hanem attól függetlenül reagáltak a szervezett vagy szervezetlen politikai erők és maga a társadalom is. Nem tudomásul vették, hanem utcára mentek. Némiképp ehhez hasonlít a narancsos forradalmat megélt Ukrajna esete is, ami viszont jól mutatta, ha nem szerveződik ellen-elit, akkor még egy tömegméretű ellenállás is könnyen káoszhoz vagy visszarendeződéshez vezethet. 

Az ellen-elit kapcsán térjünk rá az ellenzék helyzetére. Az arctalan MSZP mellett az ellenzéki erőtérben leginkább két párt tett kísérletet önálló – a NER logikájától független – narratíva kialakítására: ezek a „21. századi pártok”. És épp ezek a pártok vannak most strukturális válságban. Vona Gábort itt most nem is kell megidéznem…

Szerencsére.

…de Szél Bernadett is nemrég mondott le a pártja éléről. Mit eredményezhet az ellenzékben az eddig épített arcok elvesztése? 

A Jobbik semmiképp sem a NER logikáján kívüli szereplő. A taktikai szavazásról szóló diskurzusok közepette óva intettem mindenkit attól, hogy félretegyük azt a normatív pozíciót, hogy mi a Jobbik. 

Ez ma is talányos kérdés: mi a Jobbik?

Ne felejtsük el, hogy

A baloldali, liberális oldal elvgyengeségének példája az, hogy nem volt egyértelmű, a „néppárti” Dúró Dóra ugyanaz, mint a pár hónapra rá az abortusz elvégzése előtt álló nőkkel magzati szívhangot meghallgattatni akaró radikális elnökhelyettes. Két jól irányzott kérdéssel meg lehetett volna erről bizonyosodni. Mint ahogyan felvett pozíció volt az is, amikor jobbikos politikusok a néppárti fordulat után arról beszéltek, mit jelent számukra a néppártosodás és hirtelen – a korábban elgondoltakhoz képest – milyen más Magyarországon akarnak élni. Látszott, hogy ez nem teljes (köz)politikai revízió, hanem a „most ez kell, és kész” gondolata. Ha a Jobbikot kicsit megpiszkáltuk volna, akkor láthattuk volna benne a mostanra párttá alakult Mi Hazánk Mozgalmat. Egy baloldali, kormányváltó választási együttműködés nem épülhet a NER stabilitását egykor éveken át biztosító oligarchával történő összefogásra. Ilyen értelemben, az én pozíciómból nézve a Jobbik nem volt kívül a NER-en, noha azt sem lehet kijelenteni, hogy annak a része lenne. 

Az ellenzéki pártokat is keresztbe metszi ez a homályos határvonal? 

Azt, hogy micsoda a Jobbik, egy baloldalinak világosan megmutatta az alaptörvény-módosítás megszavazása. Ennek ellenére sok baloldali-liberális értelmiségi még a választást megelőző héten is a Jobbikra szavazás és a befogott orr politikája mellett érvelt. Holott a politika határfelhúzás. Kik vagyunk mi? Kikkel vagyunk mi és kik vannak ellenünk? A politikában nemcsak az az erény, ha meg tudjuk mondani, ki a szövetséges, hanem ha azt is tudjuk, ki az ellenfél. A jobboldal körberajzolja a saját politikai közösségét. A baloldali-liberális politikai közösség nem tudja megtenni ugyanezt, hiszen a szavazóik egyik nap azt látták, hogy Gyöngyösi Márton ellen közösen ki kell állniuk, majd másik nap, hogy az általuk elismert szereplők miden értékkövetkezetességet feladva együttműködnének ezzel a párttal. 

Mi a bajok gyökere az LMP-nél és a Jobbiknál?

A vezér hiánya. Nem egyszerűen strukturális válságról van szó a két párt esetében. A néppárti Vona Gábor láthatóan nem volt integratív vezetője a saját pártjának. A kampány utolsó hetében nem voltak kint az óriásplakátjai az utcákon. Annyi volt rajtuk, hogy „Jobbik”, ami azt jelentheti, hogy mértek, és kiderülhetett, a Jobbik népszerűbb hívószó Vona Gábornál. Sajátos ez egy miniszterelnök-jelölt esetében.

Ha megnézzük a mostani vlog-szerepléseit, akkor látjuk, az általa megformált politikai karakterben az égvilágon semmi nincs. Az látszik, hogy a kampányra megtanult konzervatív-liberális módon beszélni – már amit ő ért ezalatt –, de ha meghalljuk azt, hogy „politikai vezér”, nem ő jut az eszünkbe. 

Szél Bernadettel mi a helyzet?

Szél Bernadett egyike azoknak, akik a legkövetkezetesebben ellenálltak a baloldali pártokkal való együttműködésnek. Most áldozata annak a „forradalomnak”, amelynek ő az utolsó pillanatig zászlóvivője volt. Korábban eleve olyan együttműködést javasolt, amiről tudta, nem adhatják meg a felek. Ennek oka az volt, hogy nem kívánt együttműködni, vagy legalábbis kötötte magát a pártja elfogadott stratégiához. A válsághoz hozzájárult az LMP szervezeti kultúrája is. Ami ott jogilag történt, legitim, de politikailag értelmezhetetlen.

Az LMP-nél tehát az alapszabály eleve problémás politikai szempontból?

A legkülönbözőbb pártszervezeti modellek is lehetnek eredményesek, de a sikeres pártok közös vonása, hogy van vezérük.

Ez az igazi probléma.

A kiemelkedő politikusok hiányára mutat rá egy új politikai generáció iránti sóvárgás is, amire az LMP, a Jobbik és a Momentum erősített rá. A Momentumot nem komoly felvetésként említem, csak a generációs retorika miatt. Látszik ebben valamilyen potenciál?

Látjuk ezt a generációs igényt? Vagy ez csak egy médiadiskurzus? Kutatások sora mutatja, hogy a fiatalok körében a részvétel, az aktivitás különböző szintjei nem mutatnak elmozdulást. Generációváltáshoz generációs aktivitás kell, ezt azonban jelenleg nem érzékeljük. Ráadásul a Momentum szavazói is nem elhanyagolható arányban szavaztak át a régi baloldal pártjaira. Az adatok olykor árnyalják ezeket a diskurzusokat.

A Fidesz néhány kivételtől eltekintve évek óta magabiztosan dominálja a politikai napirendet. Van-e kitörési pont az ellenzék számára ebből a helyzetből?

A kiút megtalálásához el kell dönteni, hogy kormány- vagy rezsimellenzék akarunk lenni. Az egyik konstruktivitást feltételez és az intézményrendszer elfogadását jelenti, a másik teljesen alternatív politikai cselekvést követel meg. De a rezsimellenzék politikája sem az intézmények elhagyását jelentené. A publicisták könnyen fel tudják oldani a rezsimdilemmákat, de én ebben a kérdésben a politikusokkal vagyok. Nem lehet pusztán a politikus megélhetési kérdéseként értelmezni, mindkét döntésnek komoly politikai ára van. A választók egyértelműséget és kiszámíthatóságot várnak el a pártoktól, de ennek híján voltunk az elmúlt években. Egyrészt ez következik a rendszer mozgásából, másrészt viszont azt is látni kell, hogy jelenlegi formájában

Ha legközelebb is úgy indul neki egy választásnak, mint legutóbb, és április 8-hoz hasonló léptékű vereséget szenved el, akkor 2022 után már csak lábjegyzet lehet a papíron, amiért érdemben tömegek nem néznek a lap aljára. 

Orbán Viktor talán éppen ezért emlegette már 2030-at a politikai cselekvése horizontvonalaként.

Szokás a Fideszben nagyot álmodni, és egy vezető merjen is nagyot álmodni. Ez a rendszer stabil, ugyanakkor adódhatnak illiberális pillanatok, amelyekben megbillenhet az egyensúly. Szerintem már eddig is számos ilyen pillanat volt, csak ezeket – éppen a rezsimdilemmák miatt – elmulasztotta kihasználni az ellenzék.

Konkretizáljuk, hogy mit értünk itt illiberális pillanat alatt. 

Illiberális pillanat az, amikor a rezsim adott lépésére nem a rezsim logikája szerint kell eljárni. Már az alaptörvény ötödik módosításánál felmerült dilemmaként, hogy kivonuljon-e az ellenzék az Országgyűlésből vagy ne. Néhány nap tanakodás után az ellenzék inkább tudomásul vette az alaptörvény-módosítást. Másik példa a Népszabadság bezárása, amikor egy politikai közösségnek fontos orgánumot megszüntetett a hatalom. Ezzel szemben nézzük meg, hogy a Hír TV-ért miként küzdött az orbánista jobboldal. Úgy tűnhet, fontosabb nekik ez a médium, mint az Echo TV volt bármikor. Aztán, hogy hol lesz a helye a Hír TV-nek a rezsimen belül, azt a titkok tudói ismerik, mindenesetre a Népszabadság megszűnéséből politikai pillanatot lehetett volna csinálni. Ehhez képest egy gyér tüntetést követően mindössze az éves Népszabadság-megemlékezések maradtak. És bár a CEU kivitt több tízezer embert az utcára, idővel az a tiltakozás is elhalt. 

Mi hiányzott a pillanat megragadásához? Az ellenzék próbálkozott tüntetésekkel, de nem látszik az, hogy olyan identitásadó ereje lenne a tüntetéseknek, mint amilyet 2006 jelentett. Voltam tudósítani ilyen tüntetéseken és a résztvevők sokszínűségénél csak a vidámságuk lepett meg jobban, aminek kevés átütőereje van. 

De nem a választás utáni tüntetésen, mert ott elég mély depresszió uralkodott. 

Azt láttam, hogy EU-s papírzászlót árultak száz forintért az utcasarkon…

Tessék, itt van a korábban hiányolt identitásigény. Az Európai Unió, akár egy képzelt Európa is adhat identitást. 

Eddig csak a papírzászlóig jutott a történet és ezt nem cinizmusból mondom.

Semmiféleképpen, hiszen biztos jól mentek 2006-ban a Kossuth téren a Magor kifutó termékei. 

Talán azért jobban.

Igen. Értem mire irányul a felvetés. A putyini Oroszország példájából látszik, hogy

mert a tiltakozók által megjelenített ügyek nincsenek társadalmasítva. 

Lásd a CEU melletti tüntetéseket. 

Rengeteg ember ment ki tüntetni, ami engem is meglepett, de biztos voltam benne, hogy nem az általunk illiberális pillanatnak leírt helyzetről van szó, mert a téma absztrakciós szintje magas volt, távol állt a hétköznapok valóságától, nem volt igazán társadalmi csoportokon és táborokon átívelő mobilizáló ereje. Nem igaz, hogy a magyarokat ne érdekelné a sajtószabadság, a felsőoktatás vagy a civil-szféra: egyszerűen arról van szó, hogy az embereket csak a legszorosabban őket érintő ügyekkel lehet mobilizálni. A civil tüntetések kapcsán azt vártam a szónokoktól, amikor szívecske formálásra került sor – ami az élménytüntetés egy sajátos megvalósulása –, hogy beszédeikben más társadalmi csoportok reprezentációja is megjelenjen. Ezek a tüntetések csak akkor társadalmiasulnak, ha nem kizárólag színházi dramaturgiára épülnek, nemcsak a feszültség levezetését szolgálják, hanem a szélesebb társadalmat reprezentálják. 

Az tehát a probléma, hogy az urbánus középosztály magába zárja és elemészti a tüntetéseket?

Nem állítanám, hogy ez egy urbánus, középosztálybeli tiltakozás-kultúra lenne Magyarországon, azt azonban igen, hogy bár pártokra szavaznak az emberek és a pártok állítanak jelölteket, de valószínűleg ez a tömeg adja az ellenzékiség mozgalmi lábát. A Közös Ország Mozgalom meg tudott szervezni egy esélyességről szóló diskurzust, kutatásokat és valamifajta orientációs pontot képzett. Azok a tüntetések viszont biztosan nem fognak rezsimet dönteni, amelyek – Ivan Krastev szavaival élve – egy képviselet nélküli demokrácia modelljének felelnek meg. Kimegyünk az utcára, a térre, de nem akarjuk azt megtartani. A politika felhatalmazás. A rezsimváltások akkor mutatnak a stabilitás irányába, ha felhatalmazáson alapulnak. Ezek a tüntetések a felhatalmazás megszerzése nélkül zajlanak, de segíteniük kell azokat, akik a felhatalmazásra várnak. A 2010 utáni civil aktivitásnak csak úgy van értelme, ha a felhatalmazás irányába mutat, és segíti a pártpolitikát. 

A baloldali ellenzék véleményformálói között csak egy igen szűk kör beszél arról, hogy rezsimellenzékre van szükség és nem kormányellenzékre, ők viszont nem helyeznének hangsúlyt a képviseletre. Felszínre kerültek a „nép közé járás”, a „nép felé fordulás” és „a nép tanításának” kategóriái, amik a baloldali hagyományt tekintve nem hatnak újszerűen. 

A 2018-as választáson az ellenzéki pártoknak kompakt programjaik voltak. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem érdekli a választópolgárokat, szerintem nem a programhiány és nem a vidéki Magyarország nem ismerése a gond. Sokkal nagyobb probléma, hogy vidéken nincsenek alapszervezetek, amelyek baloldali polgári köröket, aktivistahálózatot, helyi szociális együttműködéseket tudnának szervezni. 

Várható a baloldalon illiberális fordulat?  

Nem hiszem, hogy ebben az esetben az illiberális a jó kifejezés. Ha ez alatt azt értjük, hogy a baloldalnak tisztáznia kell a viszonyát a rendszerváltás kori és az azt követő liberalizmushoz – különösen a gazdasági liberalizmushoz –, akkor ez adekvát. Ha viszont az a kérdés, hogy be kell-e engedni a magyar baloldal diskurzusaiba a nyugati kampuszokat és az akadémiai szférát uraló identitáspolitikai vitákat, akkor erre az a válaszom, hogy nem. Ez nem azt jelenti, hogy nem járnak jogok a különböző (identitáspolitikai) kisebbségeknek, ezeknek a baloldal egyenlőségfogalmába bele kell férniük. De az elmúlt huszonnyolc év kudarcai megtanították, hogy a nap kezdetekor Magyarországon a baloldali politikának elosztási, strukturális kérdésekre kell összepontosítania, hogy a nap végén elismerési kérdésekről is beszélhessen. Nem lehet úgy kutatni a romák, a különböző szexuális, etnikai kisebbségek helyzetét, hogy elvonatkoztatunk az osztályhelyzetüktől. Ha ezt tesszük, akkor a jogoknak olyan abszolutizálása kerül előtérbe, ami mellett nagyon nehéz lesz fontos gazdasági kérdésekről beszélni. 

A „társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődését” a nemiség egészen elvont koncepcióiban vélik felfedezni. Nem lehet, hogy az emberi jogi retorika terén sokkal kreatívabbnak mutatkozik a baloldal, mint a valódi emancipatorikus törekvések terén, ahol társadalmi realitásokkal kell szembenézni?

Szeretjük, amikor megmondják a jobboldalon, hogy mi az emancipatorikus és mi az igazi, valós társadalmi kérdés. (Nevet.) Óva intenék ettől bárkit, megvannak erre az érintettek. 

Provokatív szándékkal is kérdezem.

Elmondjam, milyen az igazi konzervatív? 

Utána arra is rátérhetünk. 

Az „elosztás vagy elismerés” kérdéséről zajló viták a baloldalon sokkal élesebbek, mint az elsőre látszik. Ha egy politikai stratéga a kezébe veszi a korábban említett FES-Policy Solutions-kutatást, akkor pontosan tudja, hogy abból milyen következtetéseket vonhat le úgy, hogy az identitáspolitikai kérdések ne legyenek sokadlagosak. 

Nem egymás rovására keresi a helyét ez a két szempont a baloldalon?

Magyarországon ezt egyáltalán nem látom. A jobboldal igényét viszont igen, hogy ezeket kijátssza egymás ellen, ezt is hívják politikának, de

Jó példa erre, hogy ha megkérdezik a Pride-on résztvevő politikusokat, hogy az LMBTQ-ból a Q-betű mit jelent, akkor egy sem tudja feloldani. 

Ez probléma?

Olyan szempontból mindenképp, hogy ha kimegyünk egy tüntetésre, akkor legalább azt illik tudni, miért és kiért megyünk demonstrálni és/vagy szolidaritás vállalni. 

Általában kérdezem, hogy probléma-e ha egy magyar politikusnak fogalma sincs arról, hogy mi az, hogy queer. Nem lehet, hogy épp jól helyezik el a hangsúlyokat?

Ez csupán annyit jelent, hogy Magyarországra egyelőre nem gyűrűztek be ezek a viták, más gondolhatnak problémának a változtatni akarók. 

Jól értem, hogy ennek nincs politikai jelentősége?

Nem azt állítom, hogy nincs jelentősége, hanem, hogy ezek a problémák még nem kulminálódtak olyan mértékben, amennyire azt az érintettek szeretnék. Ettől még jelen vannak, de nem kell kitakarnia az egyes témáknak a többit. A baloldal az eszmetörténeti gyökerei miatt sem teheti kizárólagossá az identitáspolitikai kérdéseket, és – megnyugtatására az ettől szorongó, helyesebben ezt plankoló magyar jobboldalnak – nincs is ilyen szándéka. Nem gondolja azt a baloldal, hogy a társadalmi nemek kutatása a transzgender identitás felsőoktatásbeli tananyag-felpörgetését jelentené. Az identitáspolitika kizárólagossá tétele nem baloldali politika, mint ahogy nem nevezhető baloldali politikának az sem, amelyben a szereplők a gazdasági liberalizmus melletti elköteleződést tekintik elsődlegesnek, az elosztási kérdéseket pedig sokadlagosnak. 

Fotók: Földházi Árpád