Többet kérdeznek azok a tanárok, akik igazán jók a szakmájukban

Mindannyian szembesülünk azokkal a helyzetekkel a munkahelyeinken, amikor arról kell döntést hoznunk, hogy kikérjük-e egy kollégánk tanácsát valamilyen kérdésünk kapcsán. Sokszor nem könnyű útmutatásért fordulnunk a másikhoz, még akkor sem, ha az a közmegegyezés, hogy bátran kérdezzünk. Tarthatunk például attól, hogy inkompetensnek fognak gondolni minket, ha gyakran kérdezünk, hiszen arról árulkodhat, hogy már megint nem vagyunk tisztában egy probléma megoldásának minkéntjével. Nos, egy nemrégiben megjelent tanulmány szerint, melyet a Research Digest foglalt össze, akkor válhatunk a legjobb szakemberré, ha levetkőzzük efféle gátlásainkat, és bátran odalépünk a kollégánkhoz egy ehhez hasonló mondattal: „Tudnánk majd egy kicsit beszélni? Szeretnélek megkérdezni valamiről, amivel elakadtam.”

Az említett vizsgálatba általános iskolai matematika tanárokat vontak be tizennégy különböző amerikai iskolából, és arra voltak kíváncsiak, hogy mi határozza meg azt, ki válik jó tanárrá. Egyrészt kérdőívek és interjúk segítségével igyekeztek feltérképezni, hogy a matematika tanárok miként definiálják a nagy szaktudású tanár fogalmát, másrészt megnézték a diákok érdemjegyeit, teszteredményeit, és ezzel összefüggésben azt, hogy az egyes diákokat tanító tanárokra (önbevallásos alapon) mennyire jellemző az, hogy kérdésükkel megkeresnek egy kollégát.

Első blikkre azt gondolhatnánk, hogy a pedagógusok a diákok érdemjegyeihez kötik a tanár szaktudását, ám ez nem így van. A megkérdezettek 90 százaléka sokkal inkább az oktatási stílus gyakorlati jellegzetességeit emelte ki, úgy mint: milyen kérdezéstechnikát alkalmaz a tanár a diákokkal szemben; mennyire jellemző a szervezettség és a flow-élmény a megtartott órákra, mennyire tud a pedagógus elköteleződést, izgalmat és lelkesedést ébreszteni a diákokban a tantárgy iránt. Nem meglepő módon lényegesnek találták a pedagógus szaktárgyi tudását és a tantárgya szeretetét, és azt, hogy profi módon tudja-e átadni ismereteit a másiknak. Végül, de nem utolsó sorban az iskolában betöltött pozíció és a szakmai fejlődésbe fektetett energia mennyisége is egy jelzője lehet a megkérdezett pedagógusok szerint, hogy ki mennyire profi a szakmában. Ezek alapján úgy tűnik, hogy

mintsem lemérhető dologként, ami meghatározható lenne a diákok jegyei alapján.

Érdekes jelenség rajzolódott ki annak kapcsán, hogy kik azok a tanárok, akik a leggyakrabban adnak, illetve kérnek tanácsokat a másiktól. A kutatók – vélhetően a számszerűsités érdekében – a legeredményesebb tanároknak mégis azokat tekintették, akiknek a diákjai az átlagnál jobb tesztpontszámokat produkáltak a különféle felméréseken, és azt találták, hogy a legjobbként besorolt tanárok véleményét nem kérik ki gyakrabban a kollégáik, mint másokét, ugyanakkor ezek a pedagógusok

Ezen a ponton érdemes megemlékeznünk a Dunning-Kruger hatásról, mely arra a jelenségre utal, hogy valaki minél kevesebbet tud egy adott dologról, annál inkább hajlamos túlbecsülni az ezzel kapcsolatos képességeit, ezáltal kevésbé tart igényt mások visszajelzésére is. Ezzel szemben az eredményes szakemberek éppen attól remélik a további fejlődést, hogy betekintést nyernek mások véleményébe és gondolataiba is, tanácsot és eligazítást kérve tőlük.

Habár a jelen kutatási eredmények – ahogyan minden kutatási eredmény – mértékkel kezelendők (többek között például azért, mert a minta alapjául általános iskolák szolgáltak, ahol az érdemjegyeken talán még kisebb hangsúly van), több dolgot is érdemes megjegyeznünk belőle. Az egyik mindenképpen az, hogy amikor a pedagógusok munkájának eredményességére akarnak kidolgozni valamiféle kritériumrendszert az erre felhatalmazottak, akkor szem előtt kell tartaniuk, hogy úgy tűnik, a pedagógusok nem a diákjaik érdemjegyeivel szeretnék egyenlővé tenni munkájuk hatásfokát. A másik – és talán ennél is fontosabb – dolog pedig az, hogy ha jó szakemberekké szeretnénk válni, akkor ahelyett, hogy tévedhetetlenségünk hamis illúziójába ringatnánk magunkat, járjunk utána kollégáink álláspontjának is.

***

A cikk a Mindset Pszichológiai Szaklap támogatásával készült.