Tessék mondani, ez repülőgép? – kérdezi nevetve a Puma-osztag 98 éves veteránja és rutinosan beszáll a pilótaszékbe. A Veteránfilm vetítésén jártunk.
Július elsején, vasárnap a budapesti Lurdy-házban mutatták be Hernáth Csaba Veteránfilm című dokumentumfilmjét a Pilótaszemmel közösségtalálkozón.
A portréfilm két öreg magyar vadászpilótát mutat be, Szentiványi Jánost és Frankó Endrét, akik a húszas évek gyermekeiként a legendás Puma-osztagban repültek a második világháború során és akiknek – mint a filmben is elhangzik – már valóságos „muzeális értékük” van. A bemutató fényét emelte, hogy az egyik főszereplő, a 95 éves Frankó Endre, is jelen volt a vetítésen, aki valahol az emlékezet és történelem között foglalt helyet, hiszen bajtársa, „Sminyu” épp idén halt meg a forgatást követően.
Aki előzőleg azt gondolja, hogy nem érdekli a repülés, öreg pilótákról szóló filmek pedig pláne, azt is jó eséllyel már az első pár perc meggyőzi az ellenkezőjéről: érdemes odafigyelni arra, amit az öregek mondanak és főleg arra, ahogyan mondják.
A bemutatón egyértelművé vált, hogy bár vannak kifejezetten ötletes és egyedi megoldások a Veteránfilmben, mégsem ezek teszik élvezhetővé az alkotást, hanem az öreg veteránok, ahogy egy évszázad által érlelt humorukkal és közös szerelmük, a repülés iránti megejtő vallomásaikkal állnak a kamera elé.
Hosszabb visszaemlékezéseiket animációs betétek illusztrálják, többek között második világháborús légi csata is megelevenedik a vázlatszerűen ábrázolt emlékképeken.
Az 1920-as születésű Vitéz Szentiványi János nyugalmazott állományú alezredes, miután felölti díszegyenruháját, a rajta csilingelő kitüntetésekkel, visszarepít minket a történet legelejére, egy rádiószózatig, ami megváltoztatta az életét: „hívom a magyar ifjúságot nagy és szent feladatok teljesítésére, s a magyar repülés felemelő szolgálatára…” Innentől, még 1945 után is a repülés volt az élete, amíg 1951-ben a tisztogatások keretében „ki nem rúgták”. Mint utóbb kiderül, azért, mert apósa maszek kisiparos, illetve kulák volt. „Kivették az élet gyönyörűségének a lehetőségét a kezemből” – mondja a veterán, aki csak később térhetett vissza örök szenvedélyéhez. Frankó Endre is hasonló emlékeket őriz ebből az időszakból, ő repülőiskolát vezetett a háború után. Mint szórakozott nyugalommal felidézi: „akkor még nem voltam megbízhatatlan fasiszta-horthysta tiszt… aztán közben azzá nyilvánítottak”.
A két veterán se a háborúra, se az azt követő időszak megrázkódtatásaira nem drámai pózban emlékezik, hanem olyan mesterkéletlen természetességgel, mintha nem is a történelemről, hanem csak egyszerű hétköznapokról lenne szó – és mi tagadás, nekik ezek eleven hétköznapok voltak.
Hogyne! – sóhajt fel nosztalgikusan Szentiványi, amikor arról kérdezik, hiányzik-e neki a Messerschmitt 109-es. „Tulajdonképpen nem a gyilkolási vágy volt az emberben, hanem olyan lovagi torna-szerű dolog – emlékezik, miközben esze ágában sincs kiszállni a kiállított vadászgépből. –Abszolút nem izgat a halál gondolata.
– teszi hozzá.
Ha nem engednek engem elrepülni, akkor nem érdekes – intézi el a feje fölött zajló légibemutatót Frankó Endre, aki sétabotjára támaszkodva lépked a reptéren. Azon morfondíroz, hogy őt most biztosan nem engednék repülni, de valaki mégis elvihetné… Aztán hagyhatná repülni.
És mint a film megannyi jelenetében, itt is látszik az az ellenállhatatlan vágy, ami az első repüléstől vonzza az ég felé a pilótákat – a jelek szerint – még kilencvenöt éves korukban is.
A bemutatón kiderült, hogy a Veteránfilm pontosan az lett, aminek szánták: autentikus portré két veteránról és legalább annyira szól az életről, a derűs öregkorról és a barátságról, mint a repülésről – habár valószínűleg az utóbbi összetevő tehető felelőssé azért, hogy jórészt a repülő szubkultúra képviselőinek köszönhetően lett teltházas a bemutató. Ezekben a körökben pedig a film főszereplői valóságos sztárnak számítanak.
A film iránt érdeklődő szélesebb közönségnek rossz hír lehet, hogy a hazai mozikban nem fogják vetíteni a közel ötven perces dokumentumfilmet, de ez csak egy ideig lehet akadály, hiszen a rendező elmondása szerint idővel az interneten is elérhető lesz, és remélhetőleg a TV-képernyőn is viszontláthatjuk majd.
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
A legendás spanyol rendező új munkájában, A szomszéd szobában az elmúlással való szembenézésről beszél intim, személyes hangvételben. Ám hiába a két zseniális színésznő, Tilda Swinton és Julianne Moore, a katarzis elmarad. A november 28-tól a mozikban látható film lábjegyzet maradt Almodóvár elképesztő karrierjében.
A lőtér látogatása szigorúan tilos, baleset- és életveszélyes.
A civil szervezet úgy véli nem igaz, hogy az EU tagállami hatásköröket kíván elvonni Magyarországtól, és ezzel korlátozni kívánja a kormány mozgásterét.
Rodrigo Ballester szerint most dől el, hogy az EU olyan klub lett-e, ahol előírás a liberalizmus, és többé senki sem lehet konzervatív.
