Helyén van a szíve, és nem feledte gyökereit – Ivan Rakitic

A mai világbajnoki döntőben sok nagyformátumú ember lép pályára, hogy rengeteg szenvedés és küzdelem után, hazáját képviselve beteljesítse álmát és csapatával megnyerje a világ egyik legrangosabb sporteseményét. Közülük az egyik, ha nem a legnagyobb a horvát Ivan Rakitic.

Rakitic Svájcban született, miután szülei nyugatra menekültek a Balkánon dúló háború elől.

Svájcban nőtt fel, ott járt iskolába, ott szerezte első barátait, ott tanult meg focizni,

ezért fiatalkorában büszkén viselte a svájci mezt az ifjúsági válogatottban. Otthon azonban mindig horvátul beszéltek és sosem felejtették el, honnan jöttek.

Rakitic a világbajnokság előtt interjút adott a The Players' Tribune-nek, amelyben kifejtette, végül miért választotta Horvátországot a svájci válogatott helyett. Közvetlenül és részletesen beszélt a kettős identitásával kapcsolatos érzéseiről, gondolatairól, valamint a nehéz döntésekkel és meghatározó családi történésekkel, nagy pillanatokkal kikövezett múltjáról. Őszintén írta le, mit jelent számára hazája mezét magára húznia.

A horvát Ivan Rakitic küzd Daler Kuzjajev orosz focistával a világbajnokság negyeddöntőjében

Rakitic elmesélte, kisgyermekként milyen nehéz volt megértenie, mi folyik a Balkánon, hogy szüleinek miért kellett elhagyniuk szülőföldjüket. „Érthető módon nem akartak nekünk erről beszélni. Horvátország egy olyan hely volt a számunkra, amit az otthonunknak hívtunk, de én és a testvérem sosem jártunk még ott. Csak képeken láthattuk, amiket szüleink mutattak nekünk” – mondta. Rakitic szülei rendszeresen beszéltek telefonon azon szeretteikkel, akik ott ragadtak a háborúban. „A telefonbeszélgetések rendre sírással végződtek, sok barátot és rokont elvesztettek. Nehezen éltem meg a fájdalmukat, olyan volt ez az egész, mint egy rossz álom” – fejtegette Rakitic. Négy-öt évesen Horvátország számára nagyon távolinak tűnt, de hamar megértette: szüleinek nagyon sokat jelent, így számára is egy kissé misztikus, kissé megfoghatatlan, leginkább ismeretlen, de annál fontosabb tényezővé vált.

Egy napon csomag érkezett Rakiticékhez.

„Horvátország” – állott a feladó neve mellett.

„Édesapám azt mondta, nekünk küldték. Nekem és a testvéremnek! Horvátországból! Nagyon izgatott voltam, el sem tudtam képzelni, mi lehet benne. Tíz éves sem voltam, de a futball már akkor is nagyon sokat jelentett számomra. Sosem felejtem el a pillanatot, amikor édesapám kinyitotta a dobozt és megláttam mi van benne. Majdnem elájultam a boldogságtól: két horvát válogatott focimez volt benne. Rögtön azt éreztem, hogy most már én is részese vagyok ennek a valaminek, ami nagyon fontos nekem és a családomnak és úgy hívnak: Horvátország. A mezben ettünk, aludtunk, abban mentünk iskolába, egyszerűen nem akartuk levenni magunkról. Azt kívántuk, bárcsak lenne belőle tíz darab, hogy sose kelljen levenni.”

Rakitic az interjúban elmondta: ifi korában büszkén viselte a svájci mezt is, hiszen sokat kapott ettől az országtól, a „másik otthonától”, de szívének a nagyobb része Horvátországhoz tartozik. „Mindig is így volt” – tette hozzá. Édesapja imádta a futballt, ő is sokat játszott fiatalkorában és érthető módon rengeteget jelentett számára Horvátország és a foci. „Sosem találkoztam még akkora futballőrülttel, mint az apám, és ez nem kis szó egy olyan ember szájából, aki a Barcelonában játszik” – mondta Rakitic.

„Amikor elérkezett életemben a nagy pillanat és döntenem kellett arról, hogy felnőttként a horvát vagy a svájci válogatottban akarok-e játszani, a szobámban ültem. Kezemben volt a telefon, de még akkor sem tudtam, hogyan döntsek. Meghallottam, hogy édesapám ott hallgatózik a szobám ajtaja előtt. Tudta, hogy most fogok dönteni. Hallottam, ahogy fel alá járkál a folyósón. Cikáztak a gondolataim: azokra az emberekre gondoltam, akik segítettek azzá válni, aki vagyok. Aztán magamba néztem, a szívem legmélyére és eszembe jutott a horvát mez, amit édesapámtól kaptam kiskoromban. Rögtön tudtam, mit kell tennem! A telefonhoz nyúltam, és elsőként a svájci edzőt hívtam fel. Egész addigi karrierem alatt a svájci csapat tagja voltam, fontosnak éreztem először a svájci válogatott edzőjét felhívni, hogy elmagyarázzam neki, miért választom Horvátországot. Mondtam, hogy

ezt nem Svájc ellen teszem, hanem Horvátországért.

Ezután felhívtam a horvát edzőt és megmondtam neki: én is részese akarok lenni ennek az egésznek. Horvátországnak. Slaven, az edző erre azt felelte: »minden horvát nagyon büszke lesz rád, hogy ott leszel velünk a pályán. Csak erre gondolj és élvezd a futballt«.”

Miután befejezte a telefonálást, Rakitic kinyitotta az ajtót és édesapja már ott állt a szobája előtt, de még nem tudta, hogyan döntött a fia. „Azt mondta nekem, nem számít, hogyan döntöttem, ő mindig támogatni fog engem. Az egy nagy pillanat volt a kettőnk kapcsolatában” – mesélte Rakitic. A klasszis labdarúgó a nagy pillanat után úgy döntött, megvicceli kicsit apját. Először azt mondta neki, hogy marad a svájci válogatottban. Ezt apja tudomásul vette, azt mondta rendben van, megérti. Majd miután Rakitic elmondta, hogy csak viccelt és Horvátországért fog játszani, elkezdtek potyogni apja könnyei, és sírva fakadt.

„Azóta mindig édesapámra gondolok, mielőtt a pályára lépek Horvátországért.

Tudom, hogy ő is szeretne a hazájáért játszani, éppúgy, ahogy rengeteg másik horvát is. Szavakkal leírhatatlan érzés az országomat képviselni és a hazám színeit védeni. Pályára lépni a honfitársaimmal, milliónyi honfitársam szeme előtt, felbecsülhetetlen érzés. Ilyenkor azt akarom, hogy sose legyen vége a meccsnek. Nem akarok lemenni a pályáról, minden nap így akarok játszani”.

Ivan Rakitic (középen) a horvát válogatott moszkvai edzésén.

Évtizedek teltek el azóta, hogy az a doboz a horvát mezekkel megérkezett Svájcba egy átlagos horvát családhoz. Sok minden történt azóta, sok minden változott, de egy valami nem: Ivan Rakitic azóta sem hajlandó levetni magáról a horvát nemzeti színeket. Spanyol feleségével már Barcelonában él, két lányuk is született.

Interjúja végén így fogalmazott: „ők a legnagyobb szurkolóim. Részben ők is olyan különleges helyzetben vannak, amilyenben én voltam Svájcban. Más országból származnak, így az életet is másként szemlélik. Mindenesetre a világbajnokság előtt, meg kellett tennem valami nagyon fontosat. Beszereztem valami nagyon értékeset. Majd egy nap hazaállítottam egy dobozzal nekik. Két horvát mez volt benne. Azt mondták, sosem akarják levenni. Tudtam, hogy mit éreznek”.

Ivan Rakitic a holnapi döntő egyik, ha nem a legnagyobb formátumú játékosa, egyénisége. Helyén van az esze, helyén van a szíve, és nem feledte gyökereit.

Hajrá Horvátország, hajrá Rakitic!