Farkasok és bárányok – így élik meg hitüket a börtönlakók

Kóser hűtő, kóser mikró, kápolna és kisharang. Lelkészek, papok, rabbik – minden, amire a vallásgyakorláshoz szükség lehet. Mindez egy börtönben. Magyarországon ugyanis több ezren dolgoznak azon, hogy az elítéltek minél emberibb körülmények között élhessenek, hogy ha szabadságuk nem is, hitük lehessen.  Riportunk a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet dolgozóinak munkájáról.

Többségünknek a börtönökről rácsok, bezártság vagy az agresszió juthat elsőre eszünkbe. Ritkábban gondolunk arra, hogy emberek nap mint nap önként járnak oda, lehetőséget, kihívást és hivatást látva munkájukban. A fővárosi büntetés végrehajtás egyik alkalmazottjának, Erdélyi Csabának a munkáját mutatjuk be, aki öt éve börtönlelkészként dolgozik Budapesten.

Két napját végigkísérve hallhatunk börtönbeli esketéséről és az általa vezetett „egyoldalú családterápiákról”, láthattunk raboknak tartott csoportfoglalkozását és a szükségszerű ügyintézést is, majd beszélgethettünk néhány fogvatartottal az érem másik oldaláról.

Megvásárolt szolgáltatás

 „A középpontban mindig a biztonságnak és a reintegrációnak kell állnia” – szögezi le mindenek előtt a lelkész; utalva ezzel arra, hogy minden tevékenységét a büntetés-végrehajtás által szabott keretek között kell végeznie. Első körben figyelembe kell venni a hely sajátosságait, a szigorú szabályokat, majd ezeken a kereteken belül kell eleget tenni a lelkészi feladatoknak – magyarázza Csaba.

Ennek ellenére az evangélikus lelkész vallja: a börtönben szinte ugyan úgy végzi munkáját, mint a „kinti”, gyülekezetben szolgáló kollégák. „Hetente összesen nyolc istentiszteletet és szentmisét, tizenöt-húsz csoportfoglalkozást és ötven egyéni ülést lelkigondozó beszélgetést tartunk” – mondja Csaba magáról és két papi szolgálatot végző kollégájáról. Alkalmazásunkkal az állam mintegy szolgáltatást vásárol az egyháztól – teszi hozzá.

Az egyéni foglalkozásokról Csaba elmondja: „itt mindig az a kérdés, hogy a fogvatartott mit akar, mi hozzá igazodunk”. Mint megtudjuk, ezeken a beszélgetéseken két téma kerül elő legtöbbször: az egyik, hogy az illető hogyan került be; a másik, hogy családi kapcsolataikat hogyan érinti a bent tartózkodás. Utóbbi esetekben gyakran fordul elő, hogy „egyoldalú családterápiát” kell vezetnem – meséli a lelkész, aki gyakran beszélgetések révén igyekszik segíteni a foglyoknak családi kapcsolataik rendezésében. „Mindig igyekszem tudatosítani a fogvatartottakban, hogy a most az ittlétről szól, de az élet nem” – foglalja össze.

A családok támogatása azonban nem csak az egyéni foglalkozásokon, hanem közösségi rendezvényeken is kiemelt szerephez jut. A Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet sajátossága Csabának és kollégáinak egyik újítása, a családi istentiszteletek bevezetése. Évente tizennyolc alkalommal – vagyis objektumonként körülbelül kéthavonta – olyan lelki alkalmakat szerveznek, amiken a fogvatartottak és hozzátartozóik együtt vehetnek részt. Ilyenkor az egyórás igealkalom után még jó fél órát együtt töltenek a családok és a lelkészek lehetőséget kapnak, hogy az addig egy oldalról ismert problémát jobban megismerjék. Ilyenkor van arra mód, hogy ne egyoldalú legyen az a családterápia – teszi hozzá mosolyogva Csaba.

Ezeken a különleges istentiszteleteken kívül természetesen „hagyományos igealkalmakat” is rendszeresen tartanak. Csaba heti három istentiszteletet vezet, péntekenként igét hirdet több budapesti intézetben is. A riport készítésekor a lelkész egy ilyen napját kísértük végig: először a Venyige utcában hallgattunk meg két istentiszteletet, majd a Nagy Ignác utcába mentünk. Mindkét helyen lehetőséget kaptunk körbejárni az épületet és az igealkalmakat követően fogvatartottakkal beszélgetni.

A Venyige utcai kápolnában végighallgatott istentiszteletek után egy olyan férfivel kezdtünk beszélgetni, aki 2013 óta a börtönben él. Elmondása szerint kint nem volt vallásos, életében néhányszor ment csak el templomba, ezzel szemben ma – ha benti munkája engedi – heti öt igealkalomra is ellátogat. Ennek oka, hogy a börtönben több különböző felekezetek liturgiáját megtartják, amiken az engedéllyel rendelkezők részt vehetnek. A hitélet azonban nem csak az istentiszteletekről szól; a mindennapokban ugyanis sokszor nehéz hívőnek lenni, mert a többi fogvatartott nem nézi ezt jó szemmel.

Erről a tapasztalásról a Nagy Ignác utcában is többen beszámolnak. „Mint a farkasok és a bárányok: itt rászállnak a gyengébbekre és szekálni kezdik őket” – fogalmaz József. Véleménye szerint a mindennapok gyakorlatában egy ilyen közösségben hátrány hívőnek lenni, éppen ezért nagyon fontosak a pénteki igealkalmak – ilyenkor tudnak ugyanis feltöltődni.

„Ha nem lenne a tiszteletes, én nem is tudom, mi lenne velünk” – teszi hozzá Dávid. A beszélgetés során elmesélik: Csabával leggyakrabban hitéleti kérdéseiket vitatják meg, problémáikról beszélnek és megerősítést nyernek a mindennapok küzdelmeihez.

Csaba saját munkájáról mesélve elmondja: a szolgálat mindegyik helyen más egy kicsit, akkor is, ha ugyan azt kell csinálnia. „Itt például néha olyan a börtönlelkészi munka, mintha a Blaha aluljáróban kellene téríteni” – mondja a Nagy Ignác utcai objektumban. Mint kiderül, ebben az épületben nagyon nagy a fluktuáció: sokan csak egy-két napot maradnak a tárgyalásukat megelőzően vagy azt követően, így nehéz lehet őket megszólítani.  

A mindennapok nehézségét jól mutatja, ahogyan Csaba a felügyelők szakmai tevékenységéről és a lelki gondozás kapcsolatáról beszél.  Több esetben is türelemmel kell lennünk egy-egy lelki gondozás előtt, mert a felügyelet mindent megtesz azért, hogy a napirendi pontok és az előírt szakmai tevékenységek megvalósuljanak. Kétségtelen, hogy az általam tartott foglalkozások koordinálása és biztosítása terhelést és feladatot is ad számukra – osztja meg Csaba. Az egyik rab – aki eddig mély egyetértésben bólogatott – hozzáteszi: „pedig ez a börtön egy óvoda, a többihez képest”.

Személy szerint ugyan nem ez volt az első dolog, ami az objektumba lépve eszembe jutott, de tény: a látogatás végére mi magunk is meggyőződhettünk róla, hogy

A magánzárkák előtt elhaladva például elmesélte Csaba: ide csak a valláshoz köthető tárgyakat vihetik be a rabok és kizárólag a börtönlelkésszel beszélhetnek. Szintén a Nagy Ignác utcában külön hűtőszekrény és mikró található, ahol a kóser ételeket tárolhatják a fogvatartottak. „Mi tényleg igyekszünk mindent megtenni, hogy aki akarja, gyakorolhassa vallását” – szögezi le újra a lelkész.

Egyes fogvatartottak pedig valóban kitartanak hitük mellett. Ilyen lehet Laci is, aki két héttel beszélgetésünk előtt házasodott, a Nagy Ignác utcai börtönben. Házasságkötésük kiválóan példázza azt, amiről Csaba korábban mesélt: bonyolult, de lehetséges az egyház szabályait a börtön szabályrendszerében alkalmazni.

A szokásos, általában öt alkalmas jegyes oktatást például – a szűkre szabott keretek miatt – egy alkalomba sűrítették, de megtarthatták. Ez után a szertartás sem ment fennakadás nélkül: váratlan problémák akadtak a tanú személyével, aki történetesen a vőlegény rabtársa volt. A helyzet megoldását végül Laci reintegrációs tisztje jelentette, aki rögtönzött tanúvá vált, hogy a pár egybekelhessen – derül ki a fogvatartott meséléséből.

Amíg Csabát az irodájához kísérjük, fogvatartottakhoz kötődő kedvenc történetéről kérdezem. „Nehéz választani, hiszen öt év alatt sok mindenkivel kerültem kapcsolatba. Láthatták, eskettem már és volt olyan is hogy temetésre vagy keresztelőre hívtak” – kezd bele.

Némi fejcsóváló gondolkodás után azonban elmondja: kedvenc története ahhoz a férfihez kapcsolódik, akit bent csak a „börtön bikájaként” ismertek.

„Két hete dolgoztam itt mikor először találkoztam vele; különlegesen veszélyes fogvatartottként tartották számon, ezért bilincsben volt mikor leültünk beszélni. Azzal kezdtem, hogy megkértem az őröket, vegyék le a bilincseket, majd hagyjanak bennünket magunkra. Először mindenki furcsállta, de aztán megcsinálták, így ketten maradtunk. A fogvatartott megkérdezte, nem félek-e tőle, amire csak annyit feleltem, hogy szerintem nem azért keresett meg, mert bántani akarna. Ettől kezdődően féléven keresztül minden héten 45 percet beszéltünk. Azt hiszem én voltam az egyetlen ember, aki előtt nem kellett erősnek lennie ennek a férfinek” – meséli.

A történetnek azonban nincs itt vége: miután szabadult ez az ember, egyszer este tizenegy óra magasságában összefutottak az utcán – emlékszik vissza a lelkész. Ő egy csapat tagja volt, amiben hozzá hasonló testfelépítésű úriemberek voltak, jó néhányan. „Eleinte kissé aggódtam, de hamar kiderült: abban a társaságban is az egykori fogvatartott a főnök, így csak kezet fogtunk, beszélgettünk egy kicsit, majd mindenki ment a dolgára” – fejezi be a történetet Csaba.

Mindezeket hallva, látva és tapasztalva felmerül bennem; hogyan lehetséges ép ésszel, ép lélekkel kibírni egy ilyen munkát. Csaba válasza pedig igen egyértelmű: „Éelkészként valóban nehezebb néha a fogvatartotti közösséggel dolgozni, mint egy kinti gyülekezettel, de nagyon sok segítséget és támogatást kapok a családomtól. Általuk a nehezebb napok végén is kapok elég erőt ahhoz, hogy a később még nagyobb elánnal folytassam a lelkészi munkát, mivel tudom, hogy sok fogvatartottaknak nincs lehetősége nap mint nap átélni ezt”.

Fotó: Földházi Árpád