Európa védőbástyája: történelemtorzítás Index-módra

Kövér László a napokban a KDNP országos választmányának ülésén kifejtette: nem érti, hogy „mi a fészkes fenének áldoztuk fel magunkat” az Oszmán Birodalom elleni harcban. Szerinte nyugodtan átengedhettük volna Bécsig a törököket, úgy sem lennénk rosszabb helyzetben. Szavai miatt az Index rögtön beleszállt a házelnökbe. Cikkükben kifejtették: Kövér hülyeséget beszél, hiszen többször is ráengedtük a törököket Bécsre; a törökök mellett harcoltunk a Nyugat ellen; mindezek miatt ne merjük Európa egykori védőbástyájaként gondolni magunkra; hogyan néznénk ma ki, ha a Nyugat nem segített volna rajtunk?

 

Nem tudom biztosra megmondani, mire gondolhatott Kövér, de az a tippem, hogy szavaiban nem az Oszmán Birodalom elleni küzdelemben meggyengült, három részre szakadt, két világhatalom ütközőállamává süllyedt, önmaga sorsát már nehézkesen befolyásoló ország tevékenységére utalt, hanem arra az erős Magyar Királyságra, ami független nemzetként, önálló döntése nyomán évtizedeken keresztül harcolt a túlerőben lévő törökök ellen, ezáltal igenis feláldozva magát a nyugati keresztény kultúra védelmében. Tiszta sor, mit olyan nehéz megérteni ezen? 

 

Persze, aki valamennyire is jártas a történelemben, tudja: rengeteg olyan cselekedetet, eseményt, fordulatot tartalmaznak a tankönyvek, amit így is-úgy is lehet értelmezni. A tényekből kiindulva mondhatjuk azt is, hogy Magyarország igazából nem is volt Európa védőbástyája az Oszmán Birodalom idején, hisz a törököket többször is Bécsig engedtük, majd 1683-ban Apafi Mihály erdélyi fejedelem és Thököly Imre vezetésével magyar seregek is harcoltak a török oldalán Bécs ostromakor. Mondhatjuk ugyanakkor azt is, hogy a magyarság valóban a nyugati keresztény civilizáció védőbástyája volt a török időkben, hiszen az oszmánokat rengetegszer megállítva, megfutamítva, sokszor számottevő nyugati segítség híján több száz évig harcoltunk a nálunk sokkal nagyobb és erősebb Oszmán Birodalom ellen. Bátran, önfeláldozóan. 

 

A történelmi eseményeket mindenki szemlélheti a saját szemüvegén keresztül, még akkor is, ha egy állítás mellett sokkal több érv szól, mint ellene. Esetünkben a

 

 

De hagyjuk most a tények egyik vagy másik oldalra való felsorakoztatását és egy liberálisabb álláspontra helyezkedve mondjuk azt, hogy mindenkinek szíve joga úgy értelmezni a történelmet, ahogy szeretné. A kérdés csak az, hogy kinek mi a célja ezzel. 

 

Az Indexnek már megint sikerült negatívan torzítania a magyarság történelmét. Persze nem állítanak valótlanságokat, ám a török idők bizonyos történéseinek kiemelésével mégis végig azt sugallják a cikkben, hogy Magyarország nem is volt Európa védőbástyája, valójában nemhogy engedtük átvonulni magunkon a törököket, hanem még harcoltunk is mellettük Nyugat-Európa ellen, a magyar fővárost a törökök sokkal keményebben védték, mint mi, magyarok. Mi ugyanis „érdemi harcok nélkül” mondtunk le róla. Olyan életképtelenek vagyunk, hogy Budát sem voltunk képesek önerőből visszafoglalni és bele se merjünk gondolni, mi lett volna velünk, ha XI. Ince pápa által megszervezett Szent Liga hagyja tovább állomásozni a törököket Budától délre.

 

Építettünk egy déli végvárrendszert, ami eleve már sokáig feltartotta a törököket, miután elfoglalták az ország nagy részét, építettünk egyet a megmaradt, kifli alakú Magyar Királyság peremén is, ide tartozott Eger. Attól még, hogy végül nem bírtunk a törökökkel, és végül európai összefogás állította meg őket (azon túl, hogy a seregük akciórádiuszának vége nagyjából Bécsnél volt), meg hogy voltak belviszályok a magyarok közt, nem kell átesni a ló másik oldalára, és az árnyalt történelemkép nevében fehér helyett fekete értelmezést adni. Mert az Index ezt csinálja. Igen is hazánk Európa védőbástyája volt, még ha nem is látta el tökéletesen ezt a feladatot, amit egyedül senki más nem tudott volna ellátni tökéletesen. De azért jó ideig feltartottuk a törököket, és a fő front hazánk területén volt ellenük. 

 

Jelen írásban nem Kövér László védelmében, hanem a korrekt magyar emlékezetpolitika és ezáltal az egészséges magyar nemzeti öntudat védelmében lépek fel.

 

Korábbi cikkemben egyébként már kifejtettem, miért nem számít normálisnak, ha negatívan torzítjuk a saját múltunkat.

 

Valóban a magyarság egyik nagy tragédiája, hogy évszázados török elleni küzdelmek után Buda felszabadításakor egyes – nem túl számottevő – magyar csoportok épp az Oszmán Birodalom mellett harcoltak. Ez valóban így történt. Szomorú, bár érthető, hogy ennyi szenvedés után a nemzet már megpróbál alternatív megoldásokat találni a gyötrelmes állapotok megszüntetésére. Miután nagy nehezen begyűrt minket az Oszmán Birodalom, Magyarország a két világhatalom ütközőállamává vált. Utólag persze könnyű okosnak lenni, de akkoriban nem volt olyan egyértelmű a magyarság számára, hogy melyik a helyes út. Lehet, hogy hoztunk rossz döntéseket. A török háborúk kora nagyon zavaros időszaknak számít, nehéz megmondani, hogy ki, mit és miért csinált. Személyes meggyőződésem szerint ugyanakkor a magyarság döntő többségének az volt a célja, hogy így vagy úgy, de Magyarország megszűnjön ütközőállamnak lenni. Hogy végre ne a magyarság pusztuljon drámai ütemben a török háborúkban.

 

Egyszerűen nem értem, mi értelme van a történelmünk negatív torzításának. Miért kell egy cikkben a kevésbé pozitív eseteket felsorakoztatva azt sugallni, hogy Kövér Lászlónak nincs igaza, és a Nyugat védelmében nem is áldoztuk fel magunkat a török elleni harcban? Csak azért, hogy rúgjunk egyet Kövérbe? Oké, megértem. De azért elég meredek ilyeneket írni annak tudatában, hogy a török elleni harcaink végére a magyarság egy jelentős része kipusztult, komplett régiók lakossága szűnt meg létezni, az azt követő betelepítések következtében a magyarság aránya a saját országában 40 százalék körülire esett (még a tatárjárás után is 80 százalék volt a magyarok aránya az országhatárokon belül), és

 

 

Ezek ismeretében miért is nem lehet azt mondani, hogy feláldoztuk magunkat? Miért ne lehetne elgondolkozni azon, hogy mi lett volna, ha már Nagy Lajos, Zsigmond király vagy Hunyadi János idejében a magyar vezetés azt mondja a törököknek: „figyeljetek srácok, ez itt a Duna, ezt kövessétek felfelé, Bécs pedig arra van. Jó utat! Minket hagyjatok békén.” Megtehették volna? Meg. Megtették? Nem.

 

A történelmet szinte bárki, bárhogy értelmezheti. A kérdés csak az, hogy kinek mi a célja vele.