Nem mindegy, hogy mit gondolunk a múltunkról, mert az hatással van a jelenünkre.
Hegyláncok által közrefogott medence, a X. században ide menekültek őseink a besenyők elől.” A minap lettem figyelmes erre a 2006-os középszintű történelem érettségiben szereplő feladványra. Önök kitalálják a megfejtést?
Igen, a Kárpát-medence az és a magyar honfoglalásról van szó.
Fogalmam sincs, hogy akkoriban ki volt az az ember az Oktatási Minisztériumban, aki megengedte, hogy hivatalos formában így írjanak történelmünk egyik legjelesebb eseményéről, de őszintén remélem, hogy ma már a múltunk közelébe sem engedik.
Eliot R. Smith szociálpszichológus ismerte fel elsőként, hogy érzelmeink nemcsak egyéni élményekből, emlékekből fakadhatnak, hanem a csoporttagság is kiválthatja őket. A tudományos felfogás szerint a nemzet egy olyan csoport, amelyhez az egyén érzelmileg kötődik, amellyel gyakran azonosul. Elsajátítja a csoportra jellemző kulturális szimbólumokat, részesedik a csoport múltjában, az eseményeket a csoport perspektívájából képes szemlélni, átveszi a csoportra jellemző attitűdöket, értékeket, viselkedési mintákat és megküzdési módokat. A nemzeti múltról alkotott kép jelentősen befolyásolja egy nép ma élő tagjainak az életét, viselkedését és mentalitását.
Ezért is volt különösen undorító azt sugallni a fiataloknak, hogy nem is volt itt szó semmilyen büszke honfoglalásról, mi csak véletlenül bemenekültünk ide holmi besenyők elől, aztán ha már így alakult, itt maradtunk. Ha még van is ebben némi igazság, a nemzet szempontjából akkor sem konstruktív ezt hangsúlyozni. Említsük meg, hogy volt rajtunk egy kisebb-nagyobb besenyő nyomás, de tegyük hozzá, hogy őket meg az úzok nyomták, akiket pedig számánida támadás ért. Így mentek akkoriban a dolgok a végtelen sztyeppén. Mindenki nyomott mindenkit, ezt hívják népvándorlásnak. Az azonban nem normális, ha minden második kisiskolás azon agyal dolgozatírás közben, hogy az őseink végső soron besenyők vagy serpenyők elől menekültek be az új hazába.
A mentálisan egészséges emberek egyik ismérve, hogy a valóságot pozitív irányba torzítják (Taylor, 1989). Az érző lelkekből felépülő nemzetekkel kapcsolatban ez miért ne lenne így? Az a normális, ha egy nép pozitívan torzítja a múltját. Minden nép érthetően szeretne valamilyen dicsőséges múltra visszatekinteni, ez erőt és tartást adhat a jelenben. Nincs ezzel semmi gond, minden nemzet magánügye, hogy mit gondol a saját múltjáról. Engem nem érdekel, hogy a szomszédos nemzetek mit kommunikálnak a történelmükről. Nem érdekel, hogy a történelemkönyveik mennyire tükrözik a valóságot. Nekünk csak annyi lenne a dolgunk, hogy ne torzítsuk negatívan a saját múltunkat. Nem kell hazudnunk, nem kell túloznunk és áltudományos eszközökhöz sem kell nyúlnunk. Egyszerűen
Mindemellett persze az újvidéki vérengzésektől kezdve a holokausztban való részvételig őszintén kell beszélnünk minden nemzeti bűnünkről, mert ezekből tanulhatnak a jövő generációi.
Dicséretes, hogy a mai tankönyvekben, érettségikben már nem azt írjuk a honfoglalás kapcsán, hogy űzött vadként, fejvesztve menekültünk be az új hazánkba. Mára sikerült leírnunk, hogy „a honfoglalás valószínűleg tervszerű vállalkozásnak indult”. Nem rossz. A szocialista kormány alatt kommunikált bemeneküléshez képest az előrelépés megkérdőjelezhetetlen, de van még hová fejlődni.
Miért nem árasztjuk el az országot jó magyar történelmi filmekkel, amik elmesélik a fiataloknak, mit is jelent magyarnak születni? Andy Vajnáék miért nem csinálnak olyan filmeket a múltunkról, amikben feldolgozzuk nemzetünk büszke vagy épp szomorú pillanatait? A Don-kanyarról miért nem vagyunk képesek forgatni valamit? Miért nem csinálunk olyan történelmi filmeket, amelyek elmagyarázzák, miért nem hazudott Sajó Sándor, amikor 1919-ben azt írta: „magyarnak lenni: büszke gyönyörűség”?
A mellünket verve kellene hirdetnünk, hogy mi ezer évvel ezelőtt, az összes rokonunkat és testvérünket hátrahagyva, harciasan, de megfontoltan beékelődtünk egy olyan szláv-germán tengerbe, ahol fél Európa ki akart bennünket írtani. Egy olyan ékszerdobozt foglaltunk el, amelyre két szomszédos birodalom is fente a fogát. Egy olyan süllyesztőben maradtunk meg, ahol előttünk hatalmas népek tűntek el. Hunok, avarok, gepidák és kelták. Hol vannak ma?
Történelmünk során számos népet befogadtunk, ma mégis magyarul beszélünk Európa szívében. Ebben az átjáróházban a tatároktól kezdve a törökökön át az oroszokig mindenkit túléltünk.
A magyarság puszta létezése egy sikertörténet. Egy csoda. Valahogy így kellene hozzáállnunk a történelmünkhöz. Ha Trianonra gondolunk, joggal fáj a szívünk. De a kesergés helyett, ha a térképre tekintünk, töltsön el minket a büszkeség, hogy egyáltalán még látni ott valamit, amit úgy hívnak: Magyarország.
Lehet, hogy pozitívan torzítottam a magyar történelemmel kapcsolatban, de kicsit sem érdekel. Ez a normális.
A nagyszabású régészeti feltárás olyan valóságot villantott föl, amiről a kutatók nem is álmodtak. Luxuscikkek, gazdagság és hatalmas város képe bontakozott ki a szakemberek szemei előtt.
Számára nem volt megbocsátás, ellentétben másokkal, így például Szabó István rendezővel, aki hosszú időn keresztül gyártotta a terhelő tartalmú jelentéseket. Balogh Gábor írása.
Ha száz év múlva megírják az ezredforduló utáni két évtized történelmét, akkor annak a középpontjában nem politikusok vagy ideológiák lesznek, hanem a technológiai forradalom, és annak hatása a társadalomra.
Számukat több tízezerre teszik, eleik szokásait a mai napig tartják.
Hogy a politikában az igazság a legveszélyesebb fegyver, azt két igazságbeszélő sorsa bizonyítja: Csurka Istváné és Gyurcsány Ferencé.
„Magyarország abban érdekelt, hogy Ukrajna egy biztonságos és kiegyensúlyozott állam legyen” – fogalmazott az államtitkár.
A magyar miniszterelnököt követően most a szlovák kormányfő tárgyal az orosz elnökkel.
A magyar labdarúgó-válogatott csapatkapitánya nagyon fontos pillanatban talált be a Tottenham ellen.
