„Családként élünk együtt” – Az Élő Reménység otthonában jártunk

Lakva ismerszik meg az ember – tartja a mondás, s tartja az Élő Reménység Alapítvány is. Ezt követve működhet egy otthon Dunakeszin, melyben frissen szabadult raboktól kezdve alkoholbetegségből gyógyulókon át gyermeküket nevelő leányanyákig mindenkinek jut hely. A több mint húsz éve működő házba rászoruló idegenek költözhetnek, hogy egy család tagjává válva minden segítséget megkapjanak az újrakezdéséhez.

Az alapítvány vezetőjével; Szabó Józseffel és a jelenlegi lakókkal a házban kezdünk beszélgetni. 

Fiatal korára, valamint az otthon történetére visszaemlékezve Jóska elmondja; minden a nyolcvanas években kezdődött, amikor megtért és letette az italt. Ekkor határozta el, hogy alkohol nélkül, Isten vezetésével szeretné tovább élni az életét, s ebben segítene másokat is. Látva a környék fiataljait,

ahol bemutathatják, számukra milyenek a hívő élet hétköznapjai. „Ennek módja, hogy családként élünk együtt” – teszi hozzá. 

Eleinte saját otthonába, egy panellakásba vitte haza a rászorulókat, ahol három gyermekével és feleségével élt. Befogadta a szükségben lévőket, majd segített nekik olyan munkát keresni, aminek végzésével munkásszállóra költözhettek – derül ki a visszaemlékezésből. Ez a rendszer azonban nem bizonyult hosszú távon elégségesnek, így – az évekig tartó munkálatokat követően – 1994-ben Dunakeszire költöztek. Az alapítvány házában már a kezdeti időkben is helyet kaphatott 10-12 rászoruló.  „Akkoriban még szekrények voltak a válaszfalak, de Isten idővel megadott mindent, ami kellett” – emlékszik Jóska mosolyogva.

És valóban, mára egy mindenki igényeit kiszolgáló kétemeletes házba költözhetnek a szükségben lévők. Jóska, a ház egykori vezetője mára elköltözött, feladatait jelenleg a közeli boltban pénztárosként dolgozó Marianna és férje végzik. Aktuálisan tizenketten laknak együtt, ám nem tudni, ez meddig marad így. Vannak, akik csak pár hónapra költöznek be, s olyan is akad, aki hat évig maradt a házban. Átlagosan olyan másfél-két évig laknak itt az emberek – magyarázza Marianna. 

„A munkához mindenkinek hozzá kell szokni” – mondja, majd hozzáteszi: mindegy, ki honnan kerül ide, a cél, hogy munkát szerezzen, s a saját lábára tudjon állni. Mint kiderül, a házban élő emberek közül sokan korábban még nem dolgoztak, nem ismerik a „becsületes élet” hogyanját, így sok mindent meg kell tanulniuk. Vannak, akik a börtönben hallottak először a házról, és vannak, akik az egyház révén kerülnek ide.

Így van ezzel Anna is, aki alkoholista élettársától menekült ide lányával, Fannival. A fiatal anyuka most töltötte be a huszonötöt, lánya hat éves lesz. Négy és fél éve laknak itt; azóta Anna kitanult egy szakmát, Fanni óvodás lett, s mindketten számos mély kapcsolattal, egy egész új családdal gazdagodtak. A házban lakók és a gyermeknevelés egyetlen aspektusban nem illik össze: időnként olyan, mintha a többiek is bele szeretnének szólni a gyereknevelésbe – meséli Anna. „Soha semmi gondunk nem volt itt senkivel, sőt, néha a zárkózottabb lakókkal Fanni találja meg először a hangot” – teszi hozzá.

Első ránézésre ilyen zárkózottabb embernek tűnik István is, aki évekkel ezelőtt, alkoholbetegségét követően került a házba. István a kommunizmus idején egy állami szervezetnél volt középvezető, ám nem vállalta a párttagságot, így pozícióját elvették. Későbbi függőségére mint gyengeségre emlékszik vissza: véleménye szerint kudarcot vallott, amikor nehéz életkörülményei között a könnyebb utat, az alkoholizmust választotta.

Józanodásának időszakában hallott először a dunakeszi otthonról, s már akkor megfogta a gondolat, miszerint egy közösséghez tartozva talpra állhat. „Az, hogy mindenki egyenlő, itt nem egy beteges elképzelés, hanem a valóság” – állítja. Az egyetemet végzett nyugdíjas szerint a házban azért valósulhat meg az egyenlőség elve, mert jó alapokra, Istenre és az ő tanításaira helyezik a hangsúlyt. István saját otthonnal is rendelkezik, ám szeretne a házban maradni addig, amíg jelenlétével másoknak segíteni tud. „Egyek vagyunk és jó érzés ez a közösség, az idetartozás” – mondja. 

Lassan két éve a közösség tagja Rózsika és férje is, a család legidősebb tagjai, akik a tisztaságért és a főzésért felelnek. Az asszony a gyülekezetben hallott először a házról, s egy igehirdetés utáni kenyérosztás alkalmával határozta el: ideköltözik. A családunkat úgysem választhatjuk meg, és itt is vannak súrlódások, de nagy kibékülések is – mondja az idősödő hölgy. „Istennek, ennek a gyülekezetnek és az itteni embereknek köszönhetem, hogy még életben vagyok” – folytatja őszintén hálás arccal. 

A gyülekezet, amit Rózsika emleget, a Dunakeszi Keresztyén Testvér Gyülekezet, melynek tagjai a ház legfőbb támogatói. Sokan pénzbeli, sokan fizikai adományokkal segítenek: a pék kenyeret, zöldséges zöldséget hoz, a munkások pedig a tatarozásban segédkeznek. Szinte utópikus, de igaz:

Mindezek ellenére az ideköltözésnek nem feltétele a megtérés, de ettől függetlenül az egyházi programokon részt kell venni mindenkinek – számol be róla Marianna. A csendességeken, a bibliaórán és az istentiszteleten kívül a ház lakóinak kötelező jelen lenni a közös étkezéseken is. Ez több szempontból is hasznos: egyrészről a lakók ezáltal is bekapcsolódnak a közösség életébe, másrészről ezúton is egy életviteli rendre tanulnak rá, amire nagy szükségük van – teszi hozzá az asszony. 

Különösen nagy segítség lehet ez a hirtelen nagy szabadságot nyert embereknek, azoknak, akik frissen szabadultak a börtönből. A büntetőintézetből idekerült emberek nagy része a Magyar Evangéliumi Börtönmisszió munkájának hála tért meg fogvatartottsága alatt, s a házban szeretné elkezdeni új életét. Van, aki tizennyolc évig élt börtönben, s utána itt talált befogadó közösségre, egy új családra – meséli Szabó József.

Az egykori lakóknak a házhoz, közösséghez való ragaszkodását mutatja az is, hogy sokan visszajárnak a gyülekezetbe, vagy ha távolabb költöztek is, évente néhányszor ellátogatnak hozzánk. Ennek oka lehet, hogy a keresztyén gyülekezetek sem mind befogadók az egykori foglyokkal – folytatja Jóska, aki a börtönmisszióban és az alapítványban szolgálva töltötte az elmúlt huszonhét évet.

A ház egykori lakója Zoltán is, aki már fiatalon megszegte a törvényt, így tizenéves korában a tököli fiatalkorúak börtönében került. Később, 1992-ben a baracskai börtönben elfogadta személyes megváltójának Jézus Krisztust, ennek hatására gondolkodása, világnézete és egész élete megváltozott. Jól mutatja ezt Zoltán egy régi története, miszerint ’93 karácsonyán mikor öt napra kimenőt kapott, a Börtönmisszióval visszament a fegyházból a börtönbe bizonyságot tenni, hogy mások is megtérjenek. 

Zoltán hat év három hónap raboskodás után kezdett teljesen új életet; ekkor költözött be a házba, amiről elsőre csak ennyit mond: „egy új családot kaptam, amiben Jóska apám helyett apám volt”. Később elmeséli, hogy szabadulását követően két évig lakott az alapítvány otthonában, ez idő alatt szakmát tanult, valamint megismerte és elvette feleségül párját. Pár év után már gyermekeikkel együtt költöztek be a lakóközösségbe – hogy feleségével vezessék azt. Ekkor már a börtönbe is mint missziós járt vissza, így dolgozó családapaként mesélhetett életéről a fogvatartottaknak. 

Történetei pedig valóban igen megkapóak: Zoltán fiatal korától sok hibát és törvénysértést követett el: éppen utcagyerekként élt, amikor a gyámügy fiatalkorúak börtönébe helyezte. Fogvatartásnak azonban nem sok foganatja volt: szabadulását követően újra és újra törvényszegésekbe bocsátkozott. Ilyen alkalommal volt az is, amikor a nyolcvanas évek végén a Fidesz egyik budapesti irodájába betört – ahová később új emberként tért vissza elnézést kérni, s vállalni tettei következményét.

„Én már nem félek, mert nincs miért. Igazat kell mondani és igazul kell viselkedni, úgy minden a legnagyobb rendben lesz” – teszi hozzá. Véleménye szerint a keresztény embereknek feladata egész életükkel jó példát mutatni, akárhol is élnek. Egykori otthonáról pedig meggyőzéssel állítja: „az a ház és minden lakója Isten védelme alatt áll”. 

Fotó: Krč Viktor