Nincs koncepció az oktatásban – Vekerdy Tamás a Mandinernek

Nemrégiben az ön ajánlásával jelent meg egy könyv Gyereknevelés dán módra címmel. A szerzők azt állítják, hogy Dánia a sajátos gyereknevelési módja miatt az egyik legboldogabb ország a világon. Magyarországot ugyanakkor sokszor a legboldogtalanabbak közé sorolják. Mit csinálnak a dánok ennyivel jobban nálunk?

Bármilyen furcsán hangzik, mi az amerikai mintát követjük. Jó jegyek, még jobb jegyek és még annál is jobb jegyek kellenek. Csak a teljesítmény a fontos. Komplett amerikai generációk mentek tönkre ebben a hajszában. Több jeles egyetemi kutató állítja, hogy ez egy teáscsésze nemzedék: ha eltörik, semmire nem lehet használni. Miközben a generáció tagjai közül sorra kerülnek ki a jobbnál jobb tanulók, az életben nem válnak be, kihullanak. A szó legrosszabb értelmében tehát Magyarország egy kis Amerika. A gyerekeket mi is hajszoljuk az eredményért, magunkat a többi szülőhöz mérjük és azt figyeljük, kinek hol tart a gyereke. Mondok egy hátborzongató példát, aminél jobban talán semmi nem világít rá a helyzet súlyosságára. Az amerikai iskolákban pozitív diszkrimináció alá esnek az ADHD-s gyerekek, a szülők ezért gyakran megpróbálnak ADHD-s diagnózist szerezni a gyereküknek, hogy pozitív diszkriminációban részesüljenek a tanulmányaik alatt.  

De mit csinálnak Dániában?

Ez mind nincs Dániában. Ott különleges érték a bizalom. Bíznak a gyerekben, fontos a szolidaritás. Hároméves kortól olyan játékok vannak az óvodában, amelyek során a kicsiknek meg kell állapítaniuk, mit érez a másik ember. Empátiára nevelik a gyerekeket. A dánoknál alapelv, hogy elkülönítik a gyerek viselkedését a gyerek személyiségétől. Ha lop vagy hazudik, attól még nem gazember, csak gazemberként viselkedett. Nem mindegy. A felnőtt a gyermek személyiségének a szövetségeséül kínálkozik.

„A dánoknál alapelv, hogy elkülönítik a gyerek viselkedését a gyerek személyiségétől”

Csak ennyi választ el minket a totális boldogságtól?  

Mondok még! Egy zseniális magyar agykutató, Grastyán Endre kedvenc idézete Schillertől származott: az ember akkor ember, amikor játszik. A játékban, a művészetekben és a tudományban olyan dolgokkal foglalkozunk, amelyeket nem tudunk megoldani. Olyan dolgokat tanulunk, amire nem is gondoltunk volna. A dánok imádnak játszani. Felnőttek és gyerekek egyaránt. Ezt nagyon fontosnak is tartják, eszükbe nem jutna, hogy az iskola egyoldalú nyomasztásával eltereljék a gyerekeket a játék örömétől. A játék ráadásul szociális tevékenység. Persze egyedül is lehet játszani, de az tud igazán jól egyedül játszani, akivel korábban sokat játszottak. Dániában valahogy ez mind evidencia: egyszerűen szeretik magukat jól érezni az életben.

És mi nem szeretjük jól érezni magunkat a bőrünkben?  

Nem, mi az idő kerekét szeretjük visszafelé tekerni. A modern pedagógia tudja, hogy mindenki más, ezért az egyik legfőbb alapszava a differenciálás. Több mint negyven éve tudjuk, hogy nem egyféle intelligencia van. Minimum nyolc, de sokak szerint még ennél is több.

Elképesztő módon. Az értelmi intelligenciának is tíz faktora van a klasszikus mérés szerint, de a mai magyar iskola azok közül is csak kettőt osztályoz: a lexikális memóriát és egy matematikai készséget. Nyolcat már az értelmi intelligenciából sem osztályoz. Mennyire igazságos így az az osztályzat, amit egyedül tekintünk mérvadónak a tekintetben, hogy hova engedünk be egy gyereket? Semennyire. Ezért nem korrelál az iskolai beválás az életben való beválással. Porosz iskola egyébként már csak nálunk, Oroszországban és Romániában van. Lengyelországban sincs, hiszen a lengyelek rájöttek, hogy mit tudnak a finnek és nagy léptekkel indultak el utánuk, ezért zseniális eredményeket értek el. Mi tényleg azon vagyunk, hogy visszatekerjük a porosz iskolába – méghozzá a rossz porosz iskolába! – az iskoláinkat. Katasztrófa.  

„Mi az idő kerekét szeretjük visszafelé tekerni”

Elég negatív képet fest a magyar oktatási rendszerről. Valóban ekkora gond van?  

A magyar oktatás valaha nagyon sokat tudott a gyerekekről. Az első világháború előtt. Az oktatás az első világháború után kezdett el igazán romlani, mert ideológiai indoktrináción esett át, annak ellenére, hogy Gróf Klebelsberg Kuno nagyon sokat tett a magyar iskolákért és a magyar oktatásért. Itt egy pillanatra had álljak meg: Klik. Klebelsberg Kunóról nevezték el, a család tiltakozása ellenére. Joggal tiltakozott a család. A mi mai oktatási elképzelésünk azt mondja, hogy nem kell annyi egyetemi férőhely. Klebelsberg Kuno ezzel szemben úgy gondolta, sokkal több egyetemi férőhely kell. Azt mondta: menjenek többen teljes érettségit adó gimnáziumba úgy, hogy ne kelljen görögör, latint tanulniuk, hanem helyette két modern idegen nyelvet. Azt mondta, tűrhetetlen, hogy a magyar iskola zárt. Négy elemi, hat elemi, utána tanonc- vagy polgári iskola. Csak a kiválasztottak mehetnek a négy elemi után a gimnáziumba. Csak kevesen tudják, de Klebelsberg Kuno szerint 8 osztályos általános iskolára van szükség. Sokan azt hiszik, hogy ez ’45 után jött be, de igazából Klebelsberg találta ki, csak ’45 után terjedt el. Egységes képzést szeretett volna, ahol kezdetben mindenki 8 osztályt végez el, aztán innen nyitva van a pálya: bárhová lehet menni. A mai magyar oktatásban nincs koncepció. Gróf Klebelsberg Kunónak volt.  

Nálunk a Kereskedelmi- és Iparkamara elnökének tanácsára, akinek semmi köze ehhez, nem ért hozzá, a kormány azt mondja: menjenek szakmát tanulni a fiatalok. Mi értelme van ennek? A tíz éven belül aktuálissá váló szakmák hatvan százaléka most még nem is létezik. Öt éven belül még a legegyszerűbb szakma is megváltozik. Persze kellenek jól képzett szakmunkások, de azoknak is az lenne a jó, ha nem nyolc, hanem tizenkét évet végeznének el.

Ön mit javasol, mi az első lépés, amit meg kell tenni a magyar oktatás megreformálásához?  

Mindenekelőtt ki kell nyitni felfelé az oktatást.

Legalább annyit visszatesz, amennyit kimarkolt már kezdetben: 67 milliárdot.  

Pénz nélkül nem lehet jó oktatást csinálni?  

Nem kell nagyon sok pénz az oktatásra. Nem úgy van, hogy minél több, annál jobb. Erről szó sincs, de van egy minimum, amit el kell érni, különben nem működik. Például tőlünk nyugatra, Münchentől Brooklynig minden órán ott ül egy asszisztens, aki segíti a tanár munkáját. Egy-egy külön fejlesztésre szoruló gyerekhez az asszisztens hívja be a szakembert, majd az órán foglalkoznak vele. Még véletlenül sem viszik ki az óráról. Bent segítik őt az óra alatt. Ehhez egyszerűen pénz kell, máshogy nem megy.  

„A magyar oktatás valaha nagyon sokat tudott a gyerekekről”

Mit gondol a nagy létszámú osztályokról? Előnyös vagy hátrányos?  

A legnagyobb probléma az oktatással, hogy mindenre legalább két választ lehet adni, és a kettő látszólag homlokegyenest ellenkezik. Én a Lónyay utcai református gimnáziumba jártam, ahol 52-56-an voltunk egy osztályba, de mi soha nem éreztük, hogy sokan lennénk. Pedig itt egy osztályban tanult a tiszaroffi zsellérgyerek, az örmény szőnyegkereskedő fia, báró Bánffy fia, zsidó és katolikus gyerekek, evangélikusok. Mindenki a református gimnáziumban, de persze ahhoz, hogy ez rendesen működjön, nagyszerű tanárok kellettek. 

Ma hogy állunk a tanárképzéssel? Elég olyan nagy tanáregyéniség van, aki egy ilyen nagy létszámú és tarka osztályt sikeresen el tudna vezetni? 

A legjobban működő iskolarendszereknél a tanári pályára kerülni nagyon nehéz. A legjobb öt százalékból tudnak válogatni. Óriási a túljelentkezés a tanárképzésre. Nálunk oda a legkönnyebb bekerülni. Ott a legalacsonyabb a ponthatár. Normális államokban, mint például Finnországban ez pont fordítva van. Innentől kezdve érthetően nincs miről beszélni. A másik: azokban az országokban, ahol jól működik az oktatás, a tanári kezdő fizetés megegyezik a versenyszféra kezdő fizetésével. Finnországban a tanári pálya egyébként a szabad pályák közé tartozik. Ott a tanárok „azt csinálnak, amit csak akarnak”. Nem írják nekik elő felülről, hogy mikor, mit, hogyan kell csinálniuk! Dániában például szó sincs arról, hogy megmondanák, mit kell elolvasni kötelező olvasmányként; „egy klasszikus dán regény, egy modern regény a világirodalomból” – ennyit mondanak… Arany János még élt, amikor a Toldit kötelező olvasmánnyá tették. Fel is sikoltott, hogy magyar ember többé nem fogja élvezettel olvasni!

Nem lehet az egyik napról a másikra olyan fizetést adni a tanároknak, ami a versenyszférában is megállná a helyét.  

Ez nem igaz! Annyi hülyeségre költünk rengeteg pénzt. Mi a túrónak rendezünk vizes világbajnokságot? Minek? Ahelyett, hogy benyomnánk a pénzt az oktatásba, az egészségügybe, a szociális életbe, ami tényleg a nemzet elemi érdeke lenne. Csak azért, hogy büszkék legyünk? Ki a büszke? A vezérkar! Amit csinálnak az egyszerűen hülyeség és egyenesen nemzetellenes. Szóval pénz igenis van. És egy jól működő oktatási rendszerhez nem kellene sok pénz, de azért valamennyi igen.  

„Nem az ideológiát kell támogatni, hanem az embereket”

Gazdaságilag is megérné az oktatásba fektetni?  

Persze! Dél-Korea, Finnország és Szingapúr szegény országok voltak, amikor konszenzussal úgy döntöttek, hogy az oktatásba fognak pénzt nyomni. Ezután gazdaságilag is hihetetlen módon feljöttek. Ellenzékben minden párt tudja, hogy az oktatásba kellene pénzt rakni, majd kormányra kerülve rögtön el is felejti és épp onnan kanalazza ki. Ez nemzeti katasztrófa.  

A népességfogyás is nemzeti katasztrófa. Azt is meg lehetne oldani oktatással?  

Én nagyon cinikus vagyok a népességfogyással kapcsolatban. Úristen, kevesebben lettünk? Ez van. Ez ellen nem lehet mit tenni, hiába a Ratkó-korszak, hiába születik pár évig rengeteg gyerek, idővel minden visszaesik a régi szintre. A fejlett államokban csökken a népesség. Ez ellen oktatással sem lehet semmit tenni. Nem nevelhetünk senkit arra, hogy sokat szüljön. Ha mi, magyarok kihalásra vagyunk ítélve, a kínaiak pedig arra, hogy egyre többen legyenek, akkor ez van. Persze a családokat támogatni kell, de nem azért, hogy ideológiai megfontolásból egyre többen legyünk, hanem azért, mert már vannak ott gyerekek. Nem az ideológiát kell támogatni, hanem az embereket. Abból pedig még soha semmi jó nem sült ki, ha felülről akartunk szabályozni ilyen folyamatokat.  

Az oktatás központosítását is ennyire rossznak tartja?  

Szörnyű, hogy államosították az iskolákat.  

De több településen nem volt elég önkormányzati pénz az oktatásra.  

Ahol nem volt elég pénz, ott kellett volna segíteni; de nem igaz, hogy most ettől jobb az önkormányzatoknak. A nagyszerű önkormányzatoktól miért kellett elvenni az iskolákat? Ahol sokat áldoztak az oktatásért, miért államosították azt? Csakis azért, hogy a központból lehessen irányítani. Ez ma egy mánia: központi erőtér. A lényeg, hogy egy asztalon legyen a piros gomb. Ezzel megszűntetik az oktatás lehetőségét. Autonómia nélkül nincs szellemi élet. Magyarországon sem a tanár nem autonóm, sem az igazgató nem autonóm, az egész iskolától elvették az autonóm lehetőségeket.  

„Autonómia nélkül nincs szellemi élet”

Beszéljünk még egy kicsit a tehetséggondozásról.  

A tehetséggondozás jelenlegi formájában egy humbug. Nincs külön tehetséggondozás. Két dolog nyilatkozhat meg korán: zenei és matematikai készség. Minden más nem mutatkozik meg korán, így nincs is mit gondozni. Csak a nagy pénzeket veszik fel tehetséggondozás címszó alatt. Az iskolának kellene olyannak lennie, hogy ne üldözze a tehetséget, mert jelenleg bizony üldözi.  

Egy korábbi előadásán azt mondta, hogy a tehetség deviáns. Akkor ezt hogyan gondolta?  

A tehetséges gyerek gondolkodása eltér a megszokottól, divergens. Ez azt jelenti, hogy egy probléma felvetése esetén azonnal elindul nála a brainstorming. Gondolatai több irányba, szanaszét cikáznak. Ez sokszor úgy tűnhet, hogy a gyerek összevissza beszél, pedig csak arról van szó, hogy több úton folyik a megoldás keresése, ebből születnek végül az új, eredeti megoldások. A jelenlegi oktatási rendszer azonban a gondolkodás egy másik típusát támogatja: a konvergens gondolkodást, azaz az egyetlen lehetséges úton, az egyetlen lehetséges válasz visszaküldését. Jön a sínen a kérdés a tanártól, a diáknak pedig ugyanazon a sínen kell visszaküldenie a megoldást. Nincs egyetlen lehetséges megoldás általában – de hogy egyetlen lehetséges út nincs, az biztos. Nyugat-Európában már mindenhol tudják, hogy a jövő iskolájában két dolog lesz fontos: a kreatív gondolkodás és a kritikai érzék. Mi gyűlöljük mind a kettőt.

Szóval nincs is szükség tehetséggondozásra?  

Nincs. Nem kellene a tehetséget külön gondozni, csak hagyni kellene kibontakozni. Az ismereteket pedig érdekes formában kellene átadni a gyerekeknek. Nem igaz, hogy a világ unalmas. A tankönyveink azok. Elmesélek ezzel kapcsolatban egy történetet! Az első Fidesz-kormány alatt bementem az akkori oktatási miniszterhez, Pokorni Zoltánhoz valamilyen ügyben. Mikor végeztünk, Pokorni megkérdezte: Van még öt perced? – Persze! Pokorni leemelt egy könyvet a polcról és arra kért, hogy olvassam el az első fejezetet. Elolvastam. Megkérdezte, hogy értem-e. Mondtam: nem. Mire Pokorni: én sem. Ez volt az akkor megjelent új 7.-es fizika tankönyv, ha jól emlékszem. Kettőnknek minimum négy diplománk volt, mégsem értettük azt a mérhetetlenül unalmas és bonyolult leckét. A magyar iskolákban minden unalmas. A történelem, a kémia, a fizika stb. Énekből dolgozatot írni? Ahelyett, hogy énekelnének? Mi ez az őrület? Ebben a pillanatban a magyar iskola semmiben nem azon az úton jár, ahol kéne. Jelenleg a magyar oktatás terén olyan a helyzet, mint 1949 után.  

Az oktatás központosítása és államosítása miatt?  

Lényegében igen. Jó, persze tudom, hogy most nem jön a fekete autó, az ÁVÓ nem feszegeti le a körmömet. Ez nagyszerű, hogy így van; bár ha ennyire jóban leszünk Putyinnal, nem tudom meddig fogjuk kibírni, hogy minden ilyen lightos maradjon.  

                               „Énekből dolgozatot írni? Ahelyett, hogy énekelnének?​ Mi ez az őrület?”

Ha már a Fidesznél, az iskolánál és a jelennél járunk: mit gondol a köznevelési törvényről? 

A magyar iskolában abnormális helyzet állt elő, amit ötletszerűen, abnormálisan próbálnak korrigálni. Miért kéne minden gyereknek egyszerre írni és olvasni az első tanév végére? Van, aki úgy jön, hogy ír, olvas – mert három nővére volt és mind a három tanító nénit játszott vele –; van, aki harmadikra fog stabilan írni, olvasni. Az egyik zseni, a másik hülye? Esetleg pont fordítva. Stephen Hawking nem tudott megtanulni az elemiben írni, olvasni... Ma a világ legokosabb emberének tartják. Na most, ebből az abnormális, dilettáns és embertelen követelményrendszerből következik, hogy a tanítók és a tanítónők a gyerekek és maguk mentése érdekében már október-novemberre elárasztják kis elsőseikkel a pedagógiai szakszolgálatokat, hogy adjanak papírt, amely a gyereket „felmenti” az osztályzás, értékelés alól ebből-abból-amabból. Ilyen például már háromszáz kilométerre nyugatra nincs. Ott, ahogy korábban is említettem, az iskola, a tanítónő, az asszisztens és az iskolában dolgozó szakember segít azoknak a gyerekeknek, akik valamilyen elmaradással küzdenek. A mi abnormális iskolarendszerünkben, amely gyerekek nélkül van kitalálva, nagyon sokféle gyerek van kitéve annak, hogy nem tudja kibontakoztatni képességeit és a korai szelekciónak esik áldozatául a maga és a társadalom kárára. Ilyen értelemben tehát azt lehet mondani, hogy az a fajta felmentési gyakorlat, ami ellen a Taigetosz-törvény küzd, egy abnormális iskolai helyzetből következő rossz megoldás; de amit a helyébe állít, az még sokkal rosszabb. És a kör bezárul. És a gyerek kiesik.

Mégis, hogy ne ilyen búsan zárjuk a beszélgetést, mondja meg nekünk, mit tart a legnagyobb tehetségnek? Sokak szerint a legnagyobb tehetség a szorgalom.  

Szerintem nem. Elmesélek még egy történetet! Találtak a svájci hegyi kápolnákban XI. századi freskókat, amiket korábban lemeszeltek. Hívták is az olasz restaurátorokat, hogy verjék le a vakolatot, hogy napvilágra kerülhessenek a gyönyörű alkotások. Jöttek is az olaszok dolgozni, a svájciak pedig napról napra ellenőrizték őket. Bármikor jöttek, az olaszok mindig a kápolna előtt heverésztek, és a lábujjaikat süttették a napon. Haladtak a munkával, de azért ez nem volt az igazi, ezért elküldték őket, és hívták helyettük a német restaurátorokat. A németek becsületesen dolgoztak, minden nap fixen nyolc órát. Egy gond volt csak: néha a vakolattal együtt a festményből is lejött egy kicsi. Dönteni kellett, hogy rendes német restaurátorok, de a freskóból is levernek egy-egy részt, vagy jöjjenek a semmirekellő olaszok, akik a napsütésben fetrengenek, lassabban dolgoznak, de megmarad a festmény. A svájciak visszahívták az olaszokat, mert rájöttek: tétlenség nélkül nincs eredmény. „Munkaalapú társadalom”, istenem, hogy gyűlölöm ezt a kifejezést! Én a nemes tétlenségben hiszek, abból sarjadhat ki a legnagyobb tehetség. 

***

Fotók: Földházi Árpád