Rock a neve – a Foo Fighters Budapesten

2017. június 27. 01:02

Mi tette a klasszikus rock egyik utolsó mohikánjává, világ körüli sztárjává a Foo Fighters-t? Budapesti koncertjükön is meggyőződhettünk: Dave Grohl nem lilaködevő, elborult művész. Még csak nem is a legtechnikásabb rockzenész és nem is a legizgalmasabb dalszövegíró. Viszont egy haver. Mindenki haverja. Grohl 48 évesen is él és belehal és buzdít és könyörög nekünk a színpadról, hogy átadja nekünk egyszerű, nem túlkomplikált haveri jótanácsát: itt az idő – és mindig itt az idő –, hogy éljünk. Hogy éljük. Az egészen nagybetűs életet.

„What if I say that I'll never surrender?”

Volt egyszer egy huszadik század: annak 97. évében a Sziget fesztiválon fellépett egy újonc kis amerikai zenekar. Különösebb feltűnést nem keltett, a legtöbben azért nézték meg, hogy mutogathassanak a frontemberre: „né'má', ez a csávó dobolt a Nirvanában”. Ki gondolta volna akkor, hogy a Foo Fighters a mainstream, szikár rockzene egyre magányosabb zászlóvivőjévé, sőt, lassan utolsó mohikánjává válik két évtized alatt.

Mert az lett belőlük. A grunge-ot, Kurt Cobain súlyos örökségét és a Nirvana zenei világát belső tépelődések árán, saját hangja keresése közben elhagyó Dave Grohl korai, kilencvenes évek közepi alterrock sufnizenekarából a rock számos hagyományát megszólaltató és egybeolvasztó intézmény lett.

A (hard)rockhagyományok szintézise a Foo Fighters világméretű sikerének egyik titka: a kihalóban lévő klasszikus rockandroll nagykövetei ők szerte a világban. Olyan amerikai popkulturális jelképpé válnak lassan egy-két nemzedék számára, mint amilyen Elvis Presley első csípőriszálása volt nagyapáink korában. Sonic Highways című lemezük egyenesen az amerikai rockhagyományok előtti tisztelgés, a blues-tól a vidéki country-n át a punkig és a nagyvárosi hardcore-ig. Mindez benne is van a zenéjükben.

„I'm looking to the sky to save me
Looking for a sign of life
Looking for something help me burn out bright”

„Valami nem stimmel a Foo Fighters-sel” – mondja egy barátunk a koncert előtt, és keresi a megfejtést, hogy mi lehet az. Talán az, hogy túl normálisak? Dave Grohl szívesen vallja, hogy az élet legjobb pillanatai számára, amikor a haverjaival és családjaikkal barbecue-zhat és sörözhet a kertjében.

Grohl nem lilaködevő, elborult művész. Még csak nem is a legtechnikásabb rockzenész, és nem is a legizgalmasabb dalszövegíró.

Dave Grohl egy haver. Mindenki haverja. A zenekar tagjaié, a közönségé, nagyjából az egész rockelité (lassan azokat kell felsorolni a rock élvonalából, akikkel még nem zenélt együtt); sőt, talán legszívesebben az egész világ haverja lenne ő.

És Grohl tényleg mindent megtesz azért, hogy haverságunkba fogadjuk. Tele van a net Foo Fighters-koncertfelvételekkel, de élőben jön át igazán, mennyire odateszi magát a színpadon, az első pillanattól az utolsóig. Nem csak haver ő, hanem jó fej bátyó, aki leginkább az élet igenléséről és megéléséről akar énekelni nekünk – egy olyan közegből érkezve, ahol túl sokan végezték életüket tragikus módon. Nem véletlen, hogy a grunge korszakból mára gyakorlatilag a két pozitív, életigenlő figura, Dave Grohl és Eddie Vedder (na meg Pearl Jam nevű, szépen korosodó bandája) maradt életben a nagy nevek közül.

„I'm dancing on my grave
I'm running through the fire
Forever, whatever
I never wanna die”

Dave Grohl él és meghal a színpadon, minden egyes számban. Megőrül, megilletődik, viccelődik, aztán zúz tovább. Két napja Glastonbury-ben, most Budapesten, másnap Prágában, aztán még Lengyelországban, majd Dániában, egy hét alatt.

Ez az ember a színpadra termett. Élőben jön át az is, hogy a Foo Fighters mennyire Grohl one man show-ja. Felszántja a színpadot, amíg a lesütött szemű gitáros és basszeros magának bólogat a színpad sarkaiban. Csak az örökké vigyorgó, Nirvanában is vele játszó Pat Smearnek és az őrült szörfösnek kinéző, megállíthatatlanul dübörgő dobokat verő Taylor Hawkins-nak jut még egy kicsi a színpad fényéből.

A Foo Fighters Budapesten nem bízott semmit a véletlenre, de nem is kell nekik: nyolc sorlemezből van elég rocksláger, amivel meg lehet tölteni két órát. Az Everlonggal kezdődő setlistben mindent hallhat a nagyérdemű, amiért a koncertre befizetett: Learn To Fly, Times Like These, The Pretender és persze a Best of You kötelező, s mellettük még kétannyi a kisebb, de ismert slágereikből. Meglepetés nincs, csak a színpadról áradó energia sodrása az, ami a harmincas törzsközönség egy részét is elfárasztja a koncert második felére. Közben megígéri, hogy 1997 és 2017 után majd 2037-ben is fellép nálunk.

Grohl helyettünk sem fárad el: 48 évesen is él és belehal és buzdít és lehengerel és hátbavereget és könyörög nekünk a színpadról, hogy átadja nekünk egyszerű, nem túlkomplikált haveri jótanácsát: itt az idő – és mindig itt az idő –, hogy éljünk. Hogy éljük. Az egészen nagybetűs életet.