Mi tette a klasszikus rock egyik utolsó mohikánjává, világ körüli sztárjává a Foo Fighters-t? Budapesti koncertjükön is meggyőződhettünk: Dave Grohl nem lilaködevő, elborult művész. Még csak nem is a legtechnikásabb rockzenész és nem is a legizgalmasabb dalszövegíró. Viszont egy haver. Mindenki haverja. Grohl 48 évesen is él és belehal és buzdít és könyörög nekünk a színpadról, hogy átadja nekünk egyszerű, nem túlkomplikált haveri jótanácsát: itt az idő – és mindig itt az idő –, hogy éljünk. Hogy éljük. Az egészen nagybetűs életet.
Volt egyszer egy huszadik század: annak 97. évében a Sziget fesztiválon fellépett egy újonc kis amerikai zenekar. Különösebb feltűnést nem keltett, a legtöbben azért nézték meg, hogy mutogathassanak a frontemberre: „né'má', ez a csávó dobolt a Nirvanában”. Ki gondolta volna akkor, hogy a Foo Fighters a mainstream, szikár rockzene egyre magányosabb zászlóvivőjévé, sőt, lassan utolsó mohikánjává válik két évtized alatt.
Mert az lett belőlük. A grunge-ot, Kurt Cobain súlyos örökségét és a Nirvana zenei világát belső tépelődések árán, saját hangja keresése közben elhagyó Dave Grohl korai, kilencvenes évek közepi alterrock sufnizenekarából a rock számos hagyományát megszólaltató és egybeolvasztó intézmény lett.
A (hard)rockhagyományok szintézise a Foo Fighters világméretű sikerének egyik titka: a kihalóban lévő klasszikus rockandroll nagykövetei ők szerte a világban. Olyan amerikai popkulturális jelképpé válnak lassan egy-két nemzedék számára, mint amilyen Elvis Presley első csípőriszálása volt nagyapáink korában. Sonic Highways című lemezük egyenesen az amerikai rockhagyományok előtti tisztelgés, a blues-tól a vidéki country-n át a punkig és a nagyvárosi hardcore-ig. Mindez benne is van a zenéjükben.
„I'm looking to the sky to save me
Looking for a sign of life
Looking for something help me burn out bright”
„Valami nem stimmel a Foo Fighters-sel” – mondja egy barátunk a koncert előtt, és keresi a megfejtést, hogy mi lehet az. Talán az, hogy túl normálisak? Dave Grohl szívesen vallja, hogy az élet legjobb pillanatai számára, amikor a haverjaival és családjaikkal barbecue-zhat és sörözhet a kertjében.
Grohl nem lilaködevő, elborult művész. Még csak nem is a legtechnikásabb rockzenész, és nem is a legizgalmasabb dalszövegíró.
Dave Grohl egy haver. Mindenki haverja. A zenekar tagjaié, a közönségé, nagyjából az egész rockelité (lassan azokat kell felsorolni a rock élvonalából, akikkel még nem zenélt együtt); sőt, talán legszívesebben az egész világ haverja lenne ő.
És Grohl tényleg mindent megtesz azért, hogy haverságunkba fogadjuk. Tele van a net Foo Fighters-koncertfelvételekkel, de élőben jön át igazán, mennyire odateszi magát a színpadon, az első pillanattól az utolsóig. Nem csak haver ő, hanem jó fej bátyó, aki leginkább az élet igenléséről és megéléséről akar énekelni nekünk – egy olyan közegből érkezve, ahol túl sokan végezték életüket tragikus módon. Nem véletlen, hogy a grunge korszakból mára gyakorlatilag a két pozitív, életigenlő figura, Dave Grohl és Eddie Vedder (na meg Pearl Jam nevű, szépen korosodó bandája) maradt életben a nagy nevek közül.
„I'm dancing on my grave
I'm running through the fire
Forever, whatever
I never wanna die”
Dave Grohl él és meghal a színpadon, minden egyes számban. Megőrül, megilletődik, viccelődik, aztán zúz tovább. Két napja Glastonbury-ben, most Budapesten, másnap Prágában, aztán még Lengyelországban, majd Dániában, egy hét alatt.
Ez az ember a színpadra termett. Élőben jön át az is, hogy a Foo Fighters mennyire Grohl one man show-ja. Felszántja a színpadot, amíg a lesütött szemű gitáros és basszeros magának bólogat a színpad sarkaiban. Csak az örökké vigyorgó, Nirvanában is vele játszó Pat Smearnek és az őrült szörfösnek kinéző, megállíthatatlanul dübörgő dobokat verő Taylor Hawkins-nak jut még egy kicsi a színpad fényéből.
A Foo Fighters Budapesten nem bízott semmit a véletlenre, de nem is kell nekik: nyolc sorlemezből van elég rocksláger, amivel meg lehet tölteni két órát. Az Everlonggal kezdődő setlistben mindent hallhat a nagyérdemű, amiért a koncertre befizetett: Learn To Fly, Times Like These, The Pretender és persze a Best of You kötelező, s mellettük még kétannyi a kisebb, de ismert slágereikből. Meglepetés nincs, csak a színpadról áradó energia sodrása az, ami a harmincas törzsközönség egy részét is elfárasztja a koncert második felére. Közben megígéri, hogy 1997 és 2017 után majd 2037-ben is fellép nálunk.
Grohl helyettünk sem fárad el: 48 évesen is él és belehal és buzdít és lehengerel és hátbavereget és könyörög nekünk a színpadról, hogy átadja nekünk egyszerű, nem túlkomplikált haveri jótanácsát: itt az idő – és mindig itt az idő –, hogy éljünk. Hogy éljük. Az egészen nagybetűs életet.
Nem hiszem, hogy amit az elmúlt tizenöt évben az ország közösen elért, kockára akarják majd tenni egy semmitmondó ígéretért – mondja Schmidt Mária. A történészprofesszorral a hazai politika mellett a háború dúlta világ fejleményeit is értékeltük. (A szöveg a Mandiner Klubesten elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.)