Sosem késő – roma felnőttek a bagi iskolapadban

Mi az a putri?

„Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni” – olvassa szótagolva Móricz Zsigmond híres novelláját Éva.

A mondat végén azonban megáll. „Mi az a putri?” – kérdezi mellette ülő tanárától. Az asztalnál egy pillanatra csend lesz, az irodalomórát tartó egyetemista lány kissé tanácstalanul néz rám.

Hogyan kéne a bagi cigánytelepen élő, negyven év körüli roma asszonynak elmagyarázni, mi is az a putri?

A telep szélén kis szigetként áll a Bagázs Közhasznú Egyesület központja. Délután öt óra, a szivárványszínűre festett konténerház felnőtt zsivajtól hangos. Már javában folyik a tanítás. Az ABC betűivel és a szófajokkal teleplakátolt falak között húszas, harmincas és negyvenes éveikben járó roma emberek tanulnak írni, olvasni, számolni.

Van, aki még csak másodikos, az alapműveletekkel ismerkedik, mások a hetediket járják és Petőfi Sándor szerelmi költészetéről tanulnak. Mindnyájan azért ülnek vissza heti négy délután a munka vagy gyereknevelés mellett az iskolapadba, hogy befejezzék évekkel, évtizedekkel ezelőtt félbehagyott tanulmányaikat. El szeretnék végezni a nyolc osztályt.

Lehetőségek iskolája

Az ötlet a telep lakóitól származik, a megvalósulás azonban a Bagázsnak és a Jezsuita Rend Lehetőségek Iskolája programjának köszönhető. A szervezet önkéntesei minden hétköznap azért utaznak Bagra, hogy segítsék a romákat céljuk elérésében.

Az oktatás kicsit hasonlít az évszázadokkal ezelőtti iskolákra. Minden diák a kis teremben gyűlik össze, majd saját tempójában tanulja az osztályának megfelelő anyagot. Itt azonban nem egyetlen iskolamester foglalkozik az összes diákkal. Szinte minden tanulónak saját oktatója van. Személyre kell szabni az órákat, hiszen egy negyvenéves roma férfi más tudással, tapasztalattal érkezik, mint húszéves iskolatársnője. Párban gyorsabban is megy a tanulás.

A felnőtt iskola diákjainak fél év alatt kell elsajátítaniuk azt, amire a gyerekeknek egy évük van. Az első tanév januárban kezdődött, nyáron pedig mind a tizenegy diáknak záróvizsgát kell tennie, hogy a következő osztályba léphessen.

Nem akarják elszalasztani

„Az irodalom lesz a legnehezebb” – folyik a találgatás a konténerház előtt. „Nekem a helyesírás nem fog menni” – aggódik Éva is. A vizsga az órák közti szünetek állandó témája, hiszen akik most kaptak egy második esélyt, nem akarják azt elszalasztani. Mindenki más okból, de sikeres bizonyítványt szeretne a kezében tartani.

Sándor, a helyieknek Bagara, negyedikes. Három osztályt végzett el az általános iskolából. Most délelőttönként közmunkát végez, délután szorozni, osztani tanul. Tetovált kezében a jól ismert szorzótáblás, utántölthető grafittal oldja sorra a matekpéldákat. „Szeretnék jobb munkát kapni, de már szinte mindenhova kell a nyolc osztály” – magyarázza szűkszavúan, miért ült vissza felnőtt fejjel az iskolapadba.

„Még takarítónak sem vesznek már fel minket a bizonyítvány nélkül” – teszi hozzá osztálytársnője, becenevén Csóka, aki szintén matekóráról jött ki egy rövid szünetre. Ő is a negyediket tapossa. Fiatalon teherbe esett, ezért kellett jó húsz évvel ezelőtt félbehagynia tanulmányait. „Bánom azóta is” – teszi hozzá kicsit szégyenkezve. Már régóta szerette volna befejezni a nyolc osztályt, az esti iskola elindításához azonban sosem akad elég jelentkező. Azonnal kapott hát az alkalmon, amint megkezdődött az oktatás a konténerházban.

És hogy miért? Gyárban szeretne dolgozni, ám ami még jobban motiválja, az a családja. Otthon várja másodikos kislánya. „Sokszor kérte, hogy segítsek neki a tanulásban. Olyankor borzasztóan zavarban voltam. De egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a feladatokkal, amiket kapott. Most már tudok! Eddig a gyerek segített nekem, most már fordítva – meséli nevetve, majd gyorsan besiet a terembe, mert időközben becsöngetnek. Azaz csengő híján a tanárok jelzik, vissza kellene már ülni a füzetek mellé, hiszen vészesen közeleg a vizsga, van még mit tanulni. „Ha egy üzletben egy ülőke 367 forintba kerül…” – kezdi is gyorsan olvasni a következő példát Csóka, majd kissé letörten veszi tudomásul, ezt a feladatot is írásbeli osztással kell megoldania. „Szeretem a matekot, csak az osztás kicsit nehezen megy” – jegyzi meg. A füzetében pirosló ötös azonban mást sejtet. Egy kis segítséggel minden megoldása helyes lesz, végül már ötödikes feladatokat kap mentorától.

Az órát egy, a földúton tovaporoszkáló disznó zavarja meg. A diákok kihasználják a rövid közjátékot, felnéznek füzeteikből és nevetve mesélik: volt, amikor egy állat szó szerint belátogatott az egyik órára. Megesik az ilyen, ha az iskola szomszédja egy kidőlt-bedőlt istálló.

Sosem késő

Kapva a hirtelen jött szüneten, átülök Éva mellé, aki lassan a Hét krajcár végére ér. Megkönnyebbülve néz fel, amikor végez mind az öt oldallal. Hiába, Móricz Zsigmond prózája a nyolcadikos tananyag fontos része, a bagi romáknak is meg kell ismerkedniük az íróval. Éva az utolsó osztályba lépett volna, mikor szerelmes lett. „Szerelemből elszöktem. Pedig már csak egy kicsi hiányzott. Kár volt” – emlékszik vissza. A románc aztán véget ért, ám Éva nem folytatta az iskolát. Később férjhez ment, párjával Bagra költözött, öt gyermekük született. Most januárban azonban úgy döntött, két évtized késéssel elvégi a nyolcadikot. „Az uram mondta, hogy már túl öreg vagyok, de szerintem sosem késő. Próbáltam őt is rávenni a jelentkezésre, de túlságosan röstelli, hogy csak két osztálya van, nem mert jönni.”

A csoport tagjai nem szégyellik, hogy újra belevágtak a diákéletbe, noha sokuk alacsonyabb osztályban kezdte, mint ahova gyerekei járnak. Amikor iskola előtt hirtelen lelassít egy autó, s az utasok kissé gunyorosan kiabálják be az épületbe: „Sziasztok iskolások!”, a diákok elnézően összemosolyognak, majd folytatják a tanulást.

Ám Dzsenit, az osztály legfiatalabb tagját a metonímia és a szóképek kevéssé kötik le, helyette izgatottan fordul a többiekhez, hogy emlékeztesse őket, holnap nagy nap lesz. Ördöglakatkészítők érkeznek a telepre, s megmutatják a játék összeszerelésnek titkát. Az a hír járja, a legügyesebb telepieket felveszik játékgyártónak. A munkát otthonról, gyerek mellett is lehet végezni, így sokan reménykednek, hogy nem fog majd ki rajtuk a logikai feladat. Dzseni is elmegy a bemutatóra, noha a tizennyolc évesen nem ördöglakat-készítőként képzeli el a jövőjét.

A lány hetedikig jutott az általánosban, aztán évet kellett ismételnie. „Biztos azért, mert nem voltak olyan jó tanárai, mint a bagázsosok” – szól közbe Csóka. Bárhogy is, a kudarc után Dzseni elhanyagolta a tanulást, a harmadik bukást követően otthagyta az iskolát. Pár év elteltével azonban rájött, vissza kell ülnie az padba, ha el akarja érni céljait. „Kell a nyolc osztály, hogy jogosítványt csinálhassak. Ezért is vágtam bele újra tanulásba. Meg aztán a jövőmre is gondolnom kell. Szakmát szeretnék szerezni. Az álmom, hogy fodrász legyek, de azt nagyon nehéz befuttatni. Végül is bolti eladóként is dolgoznék. Utána jöhetnek a gyerekek, de maximum kettő” – avat be terveibe a lány.

A legkisebb is számít

„Ne is akarj többet” – figyelmezteti padtársát Katrin, aki évekkel ezelőtt azért hagyta abba az iskolát, mert várandós lett. Most délelőttönként közmunkát végez, árkot tisztít, virágot ültet, délután Dzsenivel végzi a hetediket. Míg tanul, szülei vigyáznak a gyerekekre.

Katrin büszkén mesél családjáról, szokásaikról. „A szüleim cigányul beszélnek velem, én viszont magyarul felelek nekik, a gyerekeimhez is magyarul szólok” – magyarázza. Mint kiderül, a legtöbb családnál ez a jellemző. Ugyan a felnőttek tudják még a nyelvet, gyerekeiknek már nem adják tovább. „A cigány táncot viszont nagyon szeretem” – teszi hozzá mentegetőzve Katrin, s Dzsenivel talán táncra is perdülnének, ha nem várná őket Petőfi forradalmi költészete.

A két lány kórusban kezdi szavalni a Nemzeti dalt, melynek megtanulása házi feladat volt. Közös erővel el is jutnak a vers végére. Következik a 12 pont. A tankönyvi szöveg elolvasása után azonban a hetedikesek rendhagyó feladatot kapnak. Tanáruk Lackfi János Mit kíván a magyar nemzet című versét teszi eléjük. A diákok felváltva kezdik olvasni a sorokat.

„…Olyan hazát, hol az árvalányhaj s az árvalány is védett növény,

Olyan hazát, hol a keserű nem sors, hanem stampi tömény,

Olyan hazát, hol a legkisebb is számít, nem csak a legnagyobb,

Olyan hazát, hol nem agóniát jelent, hogy köszi, megvagyok…”

Rövid szünet után Dzseni szólal meg: „Ahol a legkisebb is számít, nem csak a legnagyobb – nekem ez a sora kedvencem” – s elgondolkodik.

A más asztaloknál ülő tanárok is felfigyelnek egy pillanatra. Nincs kétség, a bagi cigánytelep lakói most tapasztalják meg az irodalom lényegét.

„Szeretnénk, ha a diákok nem csak megtanulnák a tananyagot, hanem megértenék és alkalmaznák is azt” – magyarázza az egyik önkéntes. „Ha ezt látjuk, akkor már megérte, akkor is, ha a vizsgán nem is mennek át.”

Azonban az, hogy mi szerepel majd a tizenegy diák bizonyítványában, sorsdöntő lesz az iskola életében. Eredményeken múlik, hányan folytatják, kezdik újra a tanulást. Szeptember elsején kinyitja-e kapuit az iskola, megtöltik-e a konténerházat az iskolatáskás felnőttek.

Fotók: Földházi Árpád.