Pontosan ezzel is magyarázható, hogy a magyarországi szélsőjobb, sőt a kormánypárt jelentős részének nyomása ellenére, 1942-től nem engedve a németek viszonylag mérsékelt formában kifejezett kívánságainak, nem járult hozzá, hogy a magyarországi zsidókra sárga csillagot kényszerítsenek, őket gettókba zárják, végül deportálják.
Amikor 1944 tavaszán, valamikor április végén vagy május elején (tehát nem akkor, amikor unokája állítja) megkapta az úgynevezett auschwitzi jegyzőkönyveket, akkor sokáig semmit sem csinált, sőt ,az első hozzá érkező segélykiáltásokat alaptalan rémhíreknek minősítette. Sztójay Dömét csak augusztus 29-én váltotta le, csaknem két hónappal azután, hogy a deportálásokat végül is hosszas habozás, vívódás után július 6-án felfüggesztette, miközben azt tűrte hogy az elővárosokból ezt követően is deportáljanak.
Ráadásul Horthy nem a deportálást magát tiltotta meg, hanem csak azt, hogy abban magyarok részt vegyenek. 1944 június végén a Koronatanácson nyíltan meg is mondta, hogy amennyiben a németek deportálást akarnak, akkor végezzék azt ők. Tehát nem általános humanitárius szempontok vezették, hanem csak az, hogy Pilátusként moshassa kezeit. A deportálásokat felfüggesztő döntését azután augusztus elején visszavonta, engedélyt adott a fővárosi zsidók deportálására. Ennek kezdő időpontját is kitűzték, augusztus 23-ára. A budapesti zsidók életét ekkor nem Horthy, hanem a román király és puccsista társai mentették meg, akik megdöntötték Antonescu marsall rezsimjét, átálltak az antifasiszta koalíció oldalára, megnyitották a délkeleti frontot, és a Wehrmacht elszenvedte a II. világháború során az egyik legnagyobb vereségét. Maradék egységeik kimentése fontosabb volt a németek számára, mint kb. 200.000 zsidó deportálása.
Az sem igaz, hogy ha márciusban, a német megszállás után Horthy lemond, a németek a nyilasokat juttatták volna hatalomra. Szálasival még a megszállás után sem álltak hosszú hetekig szóba. Horthy lemondása esetén nyilván az előbb említett jelöltjeiket, elsősorban Imrédyt tették volna meg miniszterelnöknek. Az már megint más kérdés, hogy ebben az esetben az államapparátus, a hadsereg tisztikara milyen lelkesedéssel vett volna részt az ország zsidótlanításában. Imrédyre, ellentétben Horthyval, biztosan nem hatottak volna a külföldi és belföldi tiltakozások, fenyegetések, talán még a hadi helyzet náci szempontból katasztrofális alakulása sem befolyásolta volna annyira, mint a kormányzót.
Amit Horthynak tennie kellett volna, miként azt Philippe Pétain marsall francia kollaboráns államfő 1940-től 1944-ig megmutatta, az lett volna, hogy nem járul hozzá az öregek, betegek, kisgyerekek deportálásához. Ha mondjuk megmakacsolja magát, és azt mondja, hogy csak néhány tízezer munkaképes felnőtt munkaszolgálatos zsidó férfit, vagy csak a kárpátaljai zsidó lakosságot bocsátja a németek rendelkezésére, Eichmann és kb. két-három tucat „zsidótlanító” szakértője tehetetlen lett volna. Horthy államfőként 1944-ben megbukott. Úgy vélte, hogy akkor érheti el a német megszálló erők kivonását, ha „fizet”, több százezer zsidó életével. Az „ellenértéket” nem kapta meg, Auschwitz lett a legnagyobb magyar temető, a kormányzónak is köszönhetően.