Botrány érik Magyarország és Románia között

„A ceausescui rémuralom bukása után Romániában is elindult egy folyamat a kommunista hatalom által jogszerűtlen módon kisajátított tulajdonok visszaszolgáltatására, ám az 1945 előtti tulajdonjogi viszonyok átfordítása 1990 után egyértelmű magántulajdonon alapuló viszonyokra nem ment zökkenőmentesen. Nem is mehetett zökkenőmentesen, hiszen az eltelt fél évszázad alatt az egész ország társadalmi szerkezete és viszonyrendszere átalakult. Ebből kifolyólag a kollektivizált földek és államosított ingatlanok restitúcióját levezénylő helyi és központi bizottságoknak rengeteg, sokszor egymásnak ellentmondó elvet és érdeket kellett figyelembe venniük. Figyelembe kellett például venni azokat az embereket, akik a kommunizmus előtt nem rendelkeztek földtulajdonnal, de egész életük munkáját a kollektív mezőgazdaságba fektették, szóval jogosan várták el, hogy nekik is jusson valami a rendszer bukása után. Ez azonban sokszor csak a régi tulajdonosok kárára történhetett meg. Figyelembe kellett venni azokat az ingatlanbérlőket, akik ’90 után megvásárolták az évtizedekig általuk lakott ingatlant, aztán egyszer csak felbukkant egy régi tulajdonos, aki visszaigényelte ugyanazt. Figyelembe kellett venni, hogy sokszor egyházi intézmények menedzselték egy-egy iskola vagy kollégium felépítését, ők működtették az intézményt ’45 előtt, de a munkát és erőforrásokat a helyi közösségek adták össze, szóval ők is igényt tarthattak az adott ingatlanra, ugyanúgy, ahogy a kérdéses egyház.

Szóval rengeteg tök jogos igényt kellett figyelembe venni, mérlegelni a magántulajdon és a közösségi hasznosság elvét, és mindebben a törvényi keret nem nagyon igazította el sem a restitúciós bizottságokat, sem a bíróságokat. Rengeteg egymástól gyökeresen eltérő ítélet született teljesen hasonló esetekben, és jelen pillanatban is több mint 2,5 millió restitúciós per zajlik az országban.

Ebbe a teljesen inkoherens modus vivendibe, ha úgy tetszik, lecsóba csapott bele a román korrupcióellenes ügyészség, és hatalmas hévvel kezdett fejek kaszabolásába. Külső szemmel ez teljesen okés is lenne, a baj csak az, hogy a román állam gyakorlatilag saját maga kreálta és tartotta fenn a káoszt, amelyért most másik kezével egyéneket, közhivatalnokokat tesz felelőssé. Szigorúan formális jogi értelemben tehát rengeteg rendellenesség és bűncselekmény történt a restitúció során, viszont ez maga volt a rendszer lényege, működési elve, amelyet maga az állam és a kormányzat hozott létre. Szóval meglehetősen necces, hogy most a felelősséget olyan emberek nyakába varrja, akik nehezen járhattak volna el másképp, mint ahogy eljártak. 

Innen nézve teljesen érthető, ha Markó Attila nem bízik az igazságszolgáltatásban. Megilleti őt az ártatlanság vélelme, így nem jelenthetjük ki, hogy bűncselekményt követett el, ám a fentiek ismeretében nem lenne meglepő, hogyha pozíciójánál fogva részt vett volna megkérdőjelezhető restitúciós döntések meghozatalában.

És az is érthető, ha a magyar állam vonakodik kiadni őt. Persze a kiadatás mellett is szólhatnak érvek, elvégre Budapestnek nincs joga beleszólni egy másik ország afférjaiba. A legbölcsebb persze az lenne, ha nem román-magyar nacionalista villongás kezdődne el, amint befut a hivatalos kérelem az Igazságügyi Minisztériumba, de valószínűleg az lesz belőle, mert a magyar kormány csak ezt a nyelvet ismeri. Ahogy a román is egyébiránt. Egy kis villongás végülis mindkét félnek jót tesz otthon. Utána persze nemzetközi cécó is lesz belőle, és a román illetve magyar külpolitika jelenlegi súlyát ismerve, nem kérdéses, hogy ki jön ki győztesen egy ilyen konfliktusból.”