Turisták-e városukban a budapestiek? Békés Márton és Böcskei Balázs új könyvéről

A liberális előítéletekkel való konfrontációra és radikális cselekvésre szólít fel Kiss Viktor szerint Békés Márton és Böcskei Balázs Ki! című Budapest-könyve, amely leginkább kiáltványként jellemezhető. A L`Harmattan kiadónál megjelent kötetet a Kossuth klub udvarán, kopott, ám rikító színű, beüvegezett gangok és felvonók alatt mutatták be, Csintalan Sándor, Szigetvári Viktor és Lendvai Ildikó jelenlétében.

 

A sörözgető közönség előtt a könyvet laudáló Kiss Viktor leszögezte: nem szakkönyv és nem elméleti kötet a kiadvány, amelyben a hipszterbarokk és a klikkhumanizmus kifejezése is debütál – utóbbi annyit jelent, hogy „minden áttevődött az internetre”. Szerinte a Ki! a Moszkva tér (mármint a film) utáni generáció önképe, a modernitás elmúlásának és a posztmodern sikertelenségének generációs élményének tükre. 

 

 

- tudta le az arra vonatkozó felvetést Békés Márton, hogy a kötet egy ókonzervatív és egy újbaloldali szerző közös alkotása. Békés szerint szörnyű, hogy ezen rágódnak oly sokan, de ha már Pető Péter népszabadságos moderátor rákérdezett a közös könyv létrejöttére, a hallgatóság megismerhette a Békés–Böcskei-barátság kezdeteit, amely egy emlékezetes, közös Népszabadság-interjúhoz kötődött. A „párbeszéd” ezután indult meg a szerzők közt, s elég gyorsan kiderült, hogy mindkettejük édesanyja óvónő, mindketten a Kálvária téren laknak, mindketten egy nyugat-dunántúli városból érkeztek a fővárosba, mindketten kötődnek az evangélikus felekezethez, s még a kedvenc zenekaraik között is sok az átfedés. 

 

Erre a beszélgetésvezető újságíró felkiáltott: neki is óvónéni az édesanyja – ekkor a kerekasztal-beszélgetés résztvevőin úrrá lett az eufória.

 

Mindenesetre Böcskei hallgatólagos egyet nem értését fejezte ki Kiss Viktornak: kiáltvány helyett kordiagnózisként határozta meg a könyv műfaját.

 

 

Amikor befutott az udvarba Lendvai Ildikó, Békés Márton épp rámutatott: nem érti, miért dicsekszenek egyesek azzal, hogy a bulinegyedben azért jó lakni, mert mindig más kávézóba tudnak kávézni – hiszen a kávézók lényege éppen az, hogy mindig ugyanoda megyünk, azaz törzshelyünk van. 

 

A digitalizmus-ellenes és meglehetősen technoszkeptikus hangulatú eszmefuttatások végső kifutása mégiscsak valami cselekvési terv a „nomádok” és „kívülállók” részére. Békés szerint ennek első lépése az, hogy nem kell kérni a wifikódot, amikor beülünk valahová. Ez a gondolat láthatóan nem hatotta meg az előadókkal szemközt ülve netezgető Szigetvári Viktor Együtt-elnököt. 

 

Békés Márton vállaltan „kulturális veszteségként” azonosította az általa kifogásolt problémát, a Ki!-ben taglalt kérdéskört, Böcskei ugyanakkor az egyenlőtlenségek problémáját látja mindebben. Békés szerint „az art cafék kiszorítják a tér emlékezetét”; és a szerzőt felháborítja, hogy vannak „menő és gáz” negyedek – ami rendben is volna, csak hát egy város dinamikájához mindig is hozzátartozott, hogy vannak felkapott és elkerülendő környékek. Hogy aztán melyik környék felkapott és miért, azt lehet kifogásolni és esetleg változtatni rajta. 

 

Vajon miért sírja vissza két, nem is eredendően budapesti szerző azokat az időket, amikor még voltak munkásnegyedek a külvárosokban? Azokat az időket, amikor még nemhogy ők nem laktak a fővárosban, de amire a mai harmincas-negyvenesek sem emlékeznek, mert már régen elmúltak, s nyomuk se volt a nyolcvanas években?

 

Böcskei leszögezte: nem a változással van baj, hanem az „állandó változással” s azzal, amikor az a parancs, hogy legyünk turisták a saját városunkban. Ez ugyanis végső soron a „ki vagyok?” kérdéséhez vezet, tekintve hogy a lokalitás, a hely, ahol élünk, hozzátartozik identitásunkhoz. A mai közösségépítőkkel az a baj, hogy nem a helyben lakók kérésére szerveznek közösséget. Számos közösségi helynek szánt kocsmába, klubba a város másik feléről járnak taxival a kedvelői, s létükbe semmilyen beleszólása nincs a közvetlen környéken lakóknak. Ha egy Rákóczi téri borozóba nem járnak le az ott lakók, csak azok, akik kizárólag emiatt bkv-znak oda, akkor valami nem stimmel – s ez kétségkívül elgondolkoztató meglátás.

 

 

 

A virtuális világ helyet az itt és most létezését előnyben részesítő, a Budapesten belüli negyedek saját, lokális identitását igenlő szerzők Kiss Viktor szerint arra szólítanak fel: „kifelé ebből a fullasztó közegből”! 

 

Igaz, hogy idegesítő a hipszterbarokk és az állandó önmarketingről szóló élet, amelyben  minden sarkon szelfik készülnek; de a mai Budapesten rengeteg izgalmas változás zajlik: elég, ha csak az egyedi péksüteményesekre, levesesekre gondolunk. Mégiscsak izgalmasabbak ezek, mint a gyrososok és kínai kajáldák unalmas sokasága, s élhetőbbek az új terek a nyolcvanas évekből itt maradt szürke tereknél, amelyeken védelmi pénzt szedtek a parkolóktól. Emberi léptékű fejlemény, hogy a széles utakon pár éve már zebrák tartóztatják fel a kocsisorokat. A hetvenes-nyolcvanas évek szürke Budapestje maximum egyéni magánnosztalgiák tárgya lehet. 

 

Mi sem értjük, miért kellene annyira örülni, hogy a romantikus, nem autó-, de emberbarát macskakövet aszfalttal cserélik le. De a bulinegyed bulinegyed marad, míg a romkocsmákat fel nem váltja valami más divat, s egy másik generáció nem kap fel egy másik városrészt. A külvárosok munkássága nem tér vissza, és a digitális bennszülötteket sem fogjuk leszoktatni egykönnyen a wifi-kód vadászásáról – bár ha eddig sem kerestük a helyi hálózatot a kocsmákban, akkor ezután sem fogjuk, s megnyugtató, hogy nem vagyunk egyedül. 

 

A kötet hangvétele egyértelműen radikális – s ebből a szempontból hasonlatos Békés előző kötetének, Az utolsó lázadásnak a hangvételéhez. Mondhatnánk, hogy kicsit nagyobb a füstje, mint a lángja, de azért ez a füst inspiráló és felrázó. Jogosan ostorozható a „social bar” és a „public pub”, meg a nyolcadik kerületi borbár helyidegen közönsége – de vajon mi a probléma az éppen a lokális és emberi léptéket képviselő kézműves sörökkel? 

 

A lokalitás, a környék dicséreteként jellemezhető könyv érdekes és izgalmas olvasmány lehet azok számára, akik Budapestről gondolkodnak. S ugyan egy sosemvolt világ védelmében a szerzők néha kitépik a kóróval együtt a köztük növő virágot is; de ha kevesebben mennek le a nyáron az álmediterrán, Duna-parti műplázsra, hogy a cserepes pálma alatt hazudják magukat az olasz riviérára, s inkább elugranak egy régi fürdőbe vagy a Dunakanyar egy valóságos strandjára, akkor már megérte megírnia Békés Mártonnak és Böcskei Balázsnak a Ki! című kiáltvány-korkörképét.