Az endrétlen Ságvári

„Ságvári Endréről 15 közterületet neveztek el Budapesten. Leninről csak nyolcat. Radnótiról kettőt.

A két Radnótiból egy maradt, a 15 Ságváriból egy sem. Ezt látjuk, ha belenézünk a Budapesti utcanevek A-Z c. remek kézikönyvbe.

Tiltakozott valaki, amikor a két Radnótiból egyet elvettek? Nem. Meg is nézhette volna magát! Tudniillik a zuglói Radnóti utcát Kádárék vették el a költőtől 1969-ben. És elnevezték Boros Mátyásról. Ő is akkortájt halt meg, mint Ságvári, Radnóti, Vámos Ilona. A zuglói nyilasház elleni támadásba halt bele 21 éves korában. A nyilasházban a Thököly út 80. sz. alatt iszonyatos dolgok történtek. Onnan próbálták kimenteni a fogva tartott, kínzásra és halálra szánt embereket, megerőszakolt és megerőszakolandó nőket. Boros Mátyás utcája megvan még, pedig mitagadás kommunista volt ő is. Eddig nem tűnt fel, kicsi utca. Mi lesz, ha valakinek föltűnik? S előlép a javaslattal: ugyan adják vissza annak a komcsinak az utcáját Radnótinak. Mert szégyen, hogy az egész városban csak egy van neki...

14 közterületet 1945-46-ban, egyet 1948-ban neveztek el Ságváriról. Négyet még az ötvenes-hatvanas években kereszteltek át. A rendszerváltást megért tizenegyből nyolc /!/ 1990-1991-ben kapott új nevet. Akkor, amikor a fővárost is és a kerületeket is a liberálisok uralták (az I. kerület kivételével, ahol viszont nem is volt Ságvári utca). A három utolsót keresztelték át 2011-ben. A 15 átnevezésből 12-t tehát semmiképp sem lehet az ún. »jobboldal« számlájára írni. Vagy azt feltételezzük, hogy Kádárék is és a liberálisok is az antifasiszták ellenségei és a nácikat kiszolgáló horthysta csendőrség apologétái voltak, vagy azt feltételezzük, hogy a Ságvárit érintő átnevezések nem feltétlenül jelentik ezt. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem is jelenthetik!

Nézzük az újpesti esetet. Újpest névadója, alapítója, választott bírója, karizmatikus mindenese, a zsinagóga építtetője Lőwy Izsák. Őt nem a komcsik, hanem – mint büdös zsidót - Horthyék fosztották meg az utcájától 1941-ben, és átkeresztelték azt Levente utcává. 1945-ben persze a büdös burzsuj, a bőrgyáros nem kapta vissza az utcáját, hanem abból is Ságvári utca lett. 1991-ben, ötven év múltán a Lőwy utca újra Lőwy utca lett. Nemde, helyre állt a világ rendje?

Rákosszentmihályon Rákosszentmihály alapítójáról, Krenedits Sándor jegyzőről nevezték el 2011-ben a Ságvári utcát, ahol a jegyző úr háza állt. Tisza István utca volt az, mielőtt Ságvári lett volna. És nem a gróf úrnak, az új magyar autokrácia idoljának a nevét kapta vissza az utca.

A XXII. kerületben egy Dietzl nevű helyi lokálpatrióta kapta vissza Ságváritól a lépcsőjét. Sok helyen a régi, köznévi utcanevek jöttek vissza, Föld, Tulipán, Gyöngyvirág. A belvárosi Ságvári tér pedig kibővült jelentéssel lett ismét Vértanúk tere, mert az ott ácsorgó Nagy Imre '56 vértanúira is emlékeztet.

Ságvári két utolsó utcáját Sinkovits Imre és Jerzy Popieluszko kapta meg. 

(...)

A fentiekből az következne a szegedi Ságvári Gimnázium ügyére nézve, hogy hallgassunk Csúri Ákosra. Kerüljük »a politikai indíttatású, származást belekeverő vagdalkozást«, ne foglalkozzunk azzal, hogy ki mit gondol Ságvári Endréről. Elégedjünk meg annak rögzítésével, hogy itt egy értékes, bejáratott brandtől akarják megfosztani Szegedet és mindazokat, akiknek az emlékeik, érzelmeik hozzá kötődnek, és ez éppen elég ok a tiltakozásra és a tiltakozók támogatására.

Nos, a polgár különböző léptékű és jellegű csoportokban éli a közéletét. Valóban érdemes egy olyan széles front részeként tiltakozni, melynek csak a gimnázium nevéről van közös álláspontja, a Ságvári Endre nevű történelmi személyről és a kormánytöbbség történelemfelfogásáról nincs. Egy ilyen széles frontba belefér Csúri Ákos, Solymosi Frigyes és Kulka János egyaránt.

A gimnázium neve szempontjából mindegy, de az ország szempontjából nem mindegy, hogy a kormánynak mi baja van Ságvárival. Ezért a névharctól elválasztva lennie kell egy szűkebb és tartalmasabb véleményközösségnek is. Van egy nácibarát, szélsőjobboldali bagázs, mely a nácik és szövetségeseik ellen vívott harcot, melyben Ságvári Endre is részt vett, melyben ölt és melyben megölték, illegitimnek és hazaárulásnak tekinti. A világháborút számtalan helyszínen és formában vívták, a helyszínek és formák egyike volt az, amelyben Ságvári a Nagy cukrászdában lőtt és elesett. Ha ez elítélendő, akkor elítélendő minden lövés, amit a náci birodalom és szövetségesei elleni harcban leadtak a náciellenes szövetségesek, kommunisták és antikommunisták, Keleten, Nyugaton és a kettő között. A kormány ezzel a fölfogással azonosul, és ez borzalmas és felháborító.

A másik szélen viszont, ami sajnos szintén elég széles szél, a kormány fellépését »antikommunista hecckampányként« ítélik el, és ily módon hitelesítik azt a kormányzati narratívát, hogy ők csupán a kommunistát, a kommunista diktatúra szálláscsinálóját ítélik el Ságváriban. Ahogy a kommunisták nem gondolták, hogy az antifasiszta harcban való részvétel és szövetség igazolná a polgári rendet; hogy az antifasizmus és az antikapitalizmus kizárná egymást, azonképpen a polgári demokrácia hívei sem fogadhatják el, hogy az antifasiszta harcban való részvétel és szövetség igazolná a kommunizmus vészterhes eszméjét és borzalmas gyakorlatát; s hogy az antifasizmus és antikommunizmus kizárná egymást. Egy polgári demokrata szemében Ságvári antifasisztasága pozitív tény, a kommunistasága negatív tény. A polgári demokrata viszonya Ságvárihoz ambivalens. És minél erősebb ez az ambivalencia, annál erősebb Magyarországon a polgári demokrácia. És fordítva.”