A wilsoni önrendelkezési elv, melyre a győztesek és a kisebbségek hivatkoztak, álszentnek bizonyult.
„Ami hazánkat illeti, a Horthy korszaknak a „Mindent vissza!” követelményével szemben meg kellett elégednie a bécsi döntésekkel, azaz a Dél-Fölvidék és Észak-Erdély visszatérésével valamint Kárpátalja és Bácska visszaszerzésével. A háborút követő békediktátum azonban, néhány kárunkra történő kiigazítással, határainkat a trianoni vonalra vetette vissza.
Manapság, minthogy esetünkben a »határok sérthetetlensége« doktrínája érvényesül, a reálpolitika azt követeli, hogy a tömbben élő magyarok esetében az autonómiát, a kisebbségben élők számára pedig a kulturális jogok korlátlan gyakorlását támogassuk.
Vannak biztató jelek. Az EU-ban az emberek és az áruk szabad mozgása az országhatárok fontosságát lényegesen csökkentette. A magyar kormány jelentős lépést tett, amikor meghirdette a nemzet határon túli egyesítését, melynek egyik fő eszköze a kettős állampolgárság lehetősége lett.
De vannak komoly akadályok is, melyek közül a szomszédságunkban uralkodó gyanakvás és ártalmas nacionalizmus emelendő ki. Legyünk okosabbak. Sok olyan kezdeményezéssel élhetünk, mely tompíthatja a fölkorbácsolt érzelmeket. Ha egy román-magyar focimeccsen Bukarestben a közönség ordenáré módon viselkedik, javasoljuk, hogy a magyar csapat énekelje a román himnuszt, a románok pedig vendégszeretetből a mi himnuszunkat… Nincs ötletből hiány…”