Még mindig nincs feltárva a kommunista múlt Kelet-Európában

Meglehetősen aktuális témával kezdődött a konferencia, hiszen Florin Abraham történész a román lusztrációs törvénnyel kezdte az előadását, ami öt évre eltiltotta volna a közéleti szerepvállalástól az egykori kommunista tisztségviselőket, a szabályozás azonban végül alkotmányellenesnek bizonyult. Beszélt arról a törvényjavaslatról is, amely a kommunista nyugdíjakat nyirbálná meg: azoknak 25, de akár 75%-át egy kártalanítási alapba utalná, amelyből a kommunista bűncselekmények áldozatait és családjukat kárpótolnák. Hangsúlyozta, hogy ez a szabály kifejezetten olyan személyek nyugdíját érintené, akik a kommunista rezsimet szolgálva bűncselekményt követtek el, de nem érintené automatikusan például a besúgókat vagy általában a szekusokat.

Abraham ezután rátért a Securitate Iratait Vizsgáló Tanács (CNSAS) működésére, amelyet ugyan már 1999-ben létrehoztak, azonban az első években nagyon kevés irat állt a Tanács rendelkezésére. 2005-től aztán beindult a működése, 2012-re pedig már több mint kétmillió iratot kezelt az intézmény, ahol az érintettek megismerhetik a saját megfigyelésükre vonatkozó iratokat. Eddig mintegy negyvenezren voltak az aktájukra kíváncsiak – összegezte Abraham, hozzátéve: 2008 óta több mint ezer szekus és némileg kevesebb egykori kollaboráns ellen indult bírósági eljárás. A közvélemény hozzáállására utalva hozzátette: a megkérdezetteknek kevesebb, mint a fele tartotta fontosnak az Securitate irataihoz való hozzáférés lehetőségét és csak alig több mint egy százalék gondolta úgy, hogy őt vagy valamelyik családtagját megfigyelték.

Barbara Klich-Kluczewska, a Jagelló Egyetem történésze a Lengyel Emlékezet Intézetének (IPN) működéséről beszélt, amelyet sokan az „Emlékezet Minisztériumának” hívnak, tekintettel a közigazgatási rendszerbe való erős beágyazottságára. Az intézet a német Gauck Hatóság modelljét követi, de sokkal erősebb funkciókkal. Az IPN elnöke a kormánytól független, erős jogosultságokkal rendelkezik, sőt, mentelmi joga is van. Hozzátette: az IPN-nek emellett tudományos intézményként is jelentős szerepe van, azonban átfogó kutatási programok hiányában az intézetben végzett tudományos tevékenység kimerül a különböző részterületeken publikált, fragmentált tanulmányokban.

A cseh és szlovák megoldásokat Martin Kovanič ismertette a Pozsonyi Egyetemről. A csehszlovák időszakban megkezdődött kárpótlást, lusztrációt és korlátozott büntetőjogi felelősségre vonást a szétválás után a csehek folytatták, míg a szlovákok a „hallgatás politikáját” választották. A meglévő lusztrációs törvényt nem alkalmazták, büntetőjogi felelősségre vonásra pedig egyetlen kísérlet történt, aminek felfüggesztett büntetés lett az eredménye, tehát senki nem ment börtönbe kommunista bűncselekmények miatt ‒ foglalta össze a kutató. A kommunista akták kezelésére a szlovákok 2002-ben hozták létre a Nemzeti Emlékezet Intézetét, amelynek a kollaboránsok azonosítása és a felelősség megállapítása a feladata. Kovanič rámutatott: az intézet működését számos kritika éri az akták megbízhatósága tekintetében, ráadásul rengeteg iratot megsemmisítettek.

A megbízhatóság problémájára Krzysztof Brzechczy lengyel filozófus is utalt. Szerinte a lengyel közbeszédben visszatérő érv, hogy miként hihetnénk pont az állambiztonsági iratoknak, mikor abban az időszakban minden, a könyvektől az újságokig, gyakorlatilag hamisítva volt? Az aktákban található privát adatok felhasználásával kapcsolatban kérdésre azt is kifejtette: az iratoknak csak a társadalmi vonatkozásait szabad történeti forrásként felhasználni.

A csehek által 2007-ben felállított Totalitárius Rendszereket Tanulmányozó Intézet spektrumába egyaránt beletartoznak a kommunista és a náci rendszerek által elkövetett bűnök, azonban Kovanič szerint nem volt erre az intézetre szükség, ez sokkal inkább egy politikai kísérlet a történelem kontroll alatt tartására. Hozzátette ugyanakkor, hogy az intézet vezetőségi tagjaira a lusztrációs törvényben megfogalmazott feltételeknél szigorúbb szabályok vonatkoznak, így az intézmény aligha vádolható az iratok „elsuvasztásával” vagy történelemhamisítással.

A környező országok megoldásaival összevetve lássuk, hogy áll Magyarország: nálunk 2003-ban hozták létre az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárát, ahol a megfigyeltek (vagy családtagjaik) kikérhetik és megismerhetik a rájuk vonatkozó iratokat. Azonban a közszereplők múlt rendszerbeli tevékenysége gyakorlatilag továbbra is megismerhetetlen, nálunk ráadásul lusztrációs törvény sem volt, amely a kommunista tisztségviselőket eltiltotta volna a közéleti szerepvállalástól. A Nemzeti Emlékezet Bizottságát, bár alkotmányba írták, egyelőre nem állították fel, és az is kétséges, hogy pontosan mivel foglalkozik majd, ha lesz egyáltalán.

A konferencián az derült ki: nem csak mi vagyunk elkésve és nem csak mi tudunk fájóan keveset a múltunk sötét részleteiről. Ez azonban sovány vigasz.