Mivel tartoznak az egyházak a kommunizmus áldozatainak?

„Ügynökkérdés. Már megint az ügynökkérdés” – sóhajtozik az újságíró. Gondolom sóhajtozik az olvasó is, hogy biztos már megint kiderült valakiről – például egy magas rangú egyházi személyről –, hogy „mocskos besúgó” volt. A forgatókönyv a szokásos: felröppen a hír, hozza magával a fölháborodást: jönnek a sopánkodók, a bezzegelők, az álszentek, és az álszenteket gyűlölők, a kussolók, a hőzöngők, a szakértők, a még nagyobb szakértők... És amikor már médiával együtt a legeslegnagyobb szakértők is megrágták a témát, le lehet vonni a tanulságot, hogy hiába hoznak ügynöktörvényt, és születnek elszámoltatási jogszabályok, lusztráció ide vagy oda: a rendszerváltás óta majdhogynem egy helyben toporgunk, ugyanaz a műsor ismétlődik, és a konfliktus feloldását maximum a generációk cseréjétől várhatjuk Magyarországon.

A 24. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor egyik legizgalmasabb programja, az Ügynökkérdés Közép-Kelet-Európában című kerekasztal beszélgetés egy szakavatott moderátort, és két szakavatott kutatót ültetett egy asztalhoz, akik egy-egy egyetemi előadást rögtönözve mondták el véleményüket a témáról. Molnár János teológus, egyháztörténész, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem docense bevezetőjében elmondta, hogy az ügynökkérdés vizsgálatát mindenekelőtt európai összefüggésbe helyezve érdemes elkezdeni, ezen belül az ügynökséget megteremtő rendszert kell origónak tekinteni. Innen indítva máris megdöbbentő különbségekkel találkozhatunk az egykori kommunista országok között: míg például Kolozs megyében 1983-ban 1406 ügynök dolgozott csak a vallás területén, ugyanekkor a hasonló lélekszámmal rendelkező Hajdú-Bihar megyében az összes ügynök száma 70 körülre tehető. Eltérések ma is adódnak, például az egyik legszembetűnőbb, hogy „összehasonlítva a magyar, román, lengyel ügynöktörvényt, a magyarországi tudja a legkevésbé kezelni a kérdést” – véli Molnár János.

Szerinte a magyar törvény legnagyobb hibája, hogy nem tisztázza a kérdés különböző aspektusait: leszűkíti a témát arra, hogy a közéleti szereplők milyen mértékben voltak a kommunista rendszer kiszolgálói. A törvényt az is gyengíti, hogy a közszereplő fogalmát sem tudja egzakt módon meghatározni. „Most kb. az közszereplő, aki annak tartja magát. Például egy püspök hivatkozhat arra, hogy abban az időben nem volt közszereplő. Sokan az újságírókat és a színészeket sem tekintik közszereplőknek, pedig sokan nagyon komoly mondanivalót közvetítenek nagy tömegek felé. A törvény ahelyett, hogy ítélne, egyeseknek alibit biztosít.” Ráadásul míg a német vagy a cseh ügynöktörvény elítéli a kommunista rendszert, ez a magyar ügynöktörvényre nem jellemző. „Fontos elemek hiányoznak a törvényből, ezért az új generáció nem fogja megtudni például azt, hogy a kedvenc mestere júdásként viselkedett. Nem fogunk tisztán látni” – összegezte Molnár János.

Az egyháztörténész szerint a „szennyes kiteregetését” az is nehezíti, hogy Magyarországon a források egy jelentős részét még időben sikerült megsemmisíteni. Ezzel szemben Romániában a mai napig megvannak a munkamappák, az ügynökök jelentései. Magyarországon a levéltárakból ennek közel 70%-a hiányzik. „Ilyenkor fölmerül a kérdés, hogy hiteles dokumentumnak tarthatunk-e egy ennyire hiányos anyagot?” – tette fel a kérdést az egyetemi oktató. Úgy tartja, a kommunizmusban keletkezett hivatalos és titkos dokumentumok közül az utóbbi forrásanyag a megbízhatóbb, amelynek szerzői valaha azt gondolták, hogy ezek soha nem fognak nyilvánosságra kerülni. Persze ezeket is fenntartásokkal kell kezelni, hiszen előfordulhatnak torzítások, de a kutatások folyamán ki lehet szűrni, hogy melyik ügynök volt hajlamos túlzóan fogalmazni.

De mégis ki az, aki hozzáfér, és vizsgálja a fennmaradt anyagot? Molnár János előadásában a magyar egyházak és az ügynökkérdés viszonyára igyekezett rávilágítani. Kiderült, hogy a római katolikus egyház az ügynökkérdéssel hivatalosan nem foglalkozik. Az evangélikus egyház Fabinyi Tamás püspök fővédnöksége alatt néhány évvel ezelőtt létrehozott egy történészekből és levéltárosokból álló bizottságot. Ám időközben kiderült, hogy az egyik püspök neves teológiatanár édesapja ügynök volt – amiből az evangélikusok ugyan nem csináltak titkot sem a sajtó, sem a hívek előtt –, de a kutatások két éve megakadtak. A reformátusok néhány esztendeje – hosszas tépelődés után – létrehoztak egy egyházi személyekből álló zsinati bizottságot, akik hozzáférhetnek a levéltári adatokhoz. Az ő feladatuk lesz megítélni, hogy ezen anyagok nyilvánosságra hozatala milyen következményekkel járhat a református egyház számára.

A beszélgetés folyamán Szabó László unitárius lelkésztől megtudtuk, hogy a Magyar Unitárius Egyház élen jár az átvilágításban. Eddig azokat a tanulságokat sikerült levonniuk, amelyek szerinte többé-kevésbé minden egyház vonatkozásában érvényesek lehetnek. Például 1945 és 1980 között a bűnösséget maga a kommunista rendszer jelentette, és azokat terheli a főbűn, akik ezt az istentelen rendszert létrehozták. Természetesen azok sem kevésbé bűnösök, akik önös érdekből együttműködtek velük, azonban a rendszer alattvalóinak többsége áldozatnak minősíthető.

A továbbiakban a kerekasztal résztvevői lényegében azt próbálták megválaszolni, hogy miért az egyház bűne foglalkoztatja leginkább a közvéleményt. Molnár János szerint az egyház hiába egy kis szelete a társadalomnak, és hiába volt ugyanúgy az ipar vagy a média által behálózva, „az egyházaknál azért nagyobb a felelősség, mert egy etikus cég, ami arra szerveződött, hogy a Jézushoz kapcsolt elvek, inkább a szeretet és ne a gyűlölet domináljon. Az ember, a társadalom modellt, példát vár az egyháztól az etikum területén”. A Debreceni Teológia oktatója rávilágított arra is, hogy az egyházak akkor követték el a legnagyobb hibát, amikor az ügynökkérdésben ezt a fokozott felelősséget nem ismerték föl.

Molnár János nem érti, hogy az egyház miért nem „számolt le azokkal, akik anno nem állták ki a próbát”. Ha ez közvetlenül a rendszerváltás után megtörténik, akkor az egyháznak ma nem kellene elszenvednie folyamatos tekintély- és hitelességcsorbulást azáltal, hogy a kutatások időről-időre kiderítik valamelyik egyházi személyről, hogy besúgó volt. „Az erdélyi protestáns egyházak az evangélium szellemében ezt megpróbálták kezelni. Sajnos ez a kísérlet az egyház világi tagjai részéről elfogadott kísérlet, a papság, a klérus részéről viszont nem annyira. Az egyháznak hiába van kidolgozott receptje a morális kérdésekre, vagyis ab ovo a bűnbánattal, a bűnbocsánattal és a feloldozással foglalkozik, ebben a kérdésben ezt mégsem alkalmazza” – mondta Molnár János. Hozzátette: nagyon bátor cselekedetnek tartja az Erdélyi Unitárius Egyház kezdeményezését.

Szabó László mindezzel egyetértve hozzátette, hogy az erdélyi unitáriusok átvilágítási kezdeményezésének célja „a társadalom erkölcsi megtisztításának elősegítése, mert az egyházaknak van egy többletkötelessége ezen a téren”. A lelkész szerint az egyházak azért nem távollíttatták el a beszervezett embereiket, mert attól féltek, hogy a nagy lelepleződés után a hívek el fognak fordulni tőlük. „Az egyház úgy gondolja, hogy a kisebbik rosszat választotta.” Szabó úgy látja, az egyházakból így is nagyon sokan kiábrándultak, ami szintén azt mutatja, hogy nem ezt az utat kellett volna választani. „Az egyházak tartoznak ezzel a kommunizmus áldozatainak. Egy lelepleződött egyházi személynek legalább 5-10 évre félre kellett volna állnia, de nagyon kevesen vallották be a hibáikat. Ha '90-ben kiállnak, mára mindenki túltette volna magát rajta” – összegezte az ügynök kérdés tanulságait Szabó László.