Köves Slomó fantom zsidókról és a létező zsidóságról

Keveset tud a magyar társadalom a zsidó kultúrtörténetről, a vallási szokásokról, a sztereotípiákat azonban jól ismeri. Sokan ezek alapján alkotnak véleményt. Nincs ebben önöknek is felelőssége?

Az a társadalmi csoport, amelyik amúgy nem kerül kapcsolatba a zsidósággal, de véleményt alkot róla, nem elsősorban a zsidó vallásról kialakult kép alapján teszi ezt, hanem politikai kontextusba helyezi – aminek egyébként vajmi kevés köze van a valós zsidósághoz. Számukra a zsidóság csupán egy virtuális valóság, egy fantom. Hogy ez így alakulhatott, ebben van felelősségünk. A felelősség elsősorban abban áll, hogy ezen változtassunk. Mire gondolok? A társadalomnak nincsenek valós tapasztalási lehetőségei velünk kapcsolatban, ugyanakkor igencsak szem előtt van a téma. A médiumok naponta közölnek zsidó vonatkozású híreket. Ez azért alakulhatott így, mert miután a magyar zsidóság száma a holokauszt után megcsappant, a kommunizmus idején szőnyeg alá került a téma. A megmaradt zsidók úgy gondolták, hogy ez a múlt, amiről nem kell beszélni. Az volt az íratlan szerződés a kommunista államhatalommal, hogy nem lesz antiszemitizmus, ti pedig cserébe ne legyetek zsidók. Ez ahhoz vezetett, hogy a gyakran maguk a zsidó származású emberek sem rendelkeznek azokkal az ismeretekkel, amelyek birtokában kellő határozottsággal tudnák a téma pozitív oldalát felmutatni. A társadalom így csak hall bizonyos ügyekről, de nem tudja hová elhelyezni. Azoknak, akiknek életének mégis integráns része a zsidó hagyomány, azoknak fokozott felelősségük ezek megismertetése. Fontos azt is megélni és egyben közvetíteni, hogy a zsidóság nem szenvedő emberek sorsközössége, hanem egy háromezer éves kultúra és vallás, mely nem csak a zsidók számára érték. Az elsődleges feladat tehát mindenképp az oktatás és az ismeretterjesztés. A Biblia szavaival: „beszéld el fiaidnak”. Az oktatás pedig természetesen nem csupán az iskolapadot jelenti, hanem hogy a lehető legnagyobb nyitottsággal kell a zsidó vallás hagyományait, gondolatvilágát és kultúráját megismertetni a laikusokkal. Ilyen célt szolgál például a szabadtéri Hanuka gyertyagyújtás, vagy szabadegyetemünk tanfolyamai.

A megértéshez a párbeszéden keresztül vezet az út. A jobbszélről már kapott is felkérést nyílt vitára, amit – sajtóhírek szerint – visszautasított. Ugyanakkor önök is konzultációt kezdeményeztek az erősödő antiszemitizmus és a szélsőséges megnyilvánulások ellen. Nem ezt hívják süketek párbeszédének?

A párbeszéd valóban nagyon lényeges. Beszélni kell akár azokkal is, akik ismeret és tapasztalathiány táptalaján, nehéz gazdasági és társadalmi helyzetek csapdájába szorulva, a demagóg szélsőséges nézeteket választják. Számomra kérdéses azonban, hogy akik nem hívei, hanem – sokszor cinikus – hirdetői a szélsőséges eszméknek, azokkal van-e értelme egy asztalhoz ülni. Ennek ugyanis az lehet a kockázata, hogy továbbra is ugyanazt fogják szajkózni, mint korábban – hozzátéve, hogy lám, mi kóserek vagyunk, hisz velünk még a rabbi is beszélgetett. Egyébként Vona Gábor felkérését nem utasítottam vissza, csak azt kértem, hogy előtte tisztázzunk egy-két számomra ismeretlen fogalmat.

Mik ezek?

Rendszeresen használják a zsidóbérenc, a pedofil zsidó, Krisztus-gyilkosok, izraeli zsidók betelepítése, vérvád, zsidó horda és egyéb kifejezéseket. Szeretném tudni, mit értenek ezen, ha egyébként nem antiszemiták, ahogy állítják. Minden beszélgetéshez szükségesek azok a kiindulási alapok, amelyekben egyetértés van.

Mindeközben antiszemita vagy kisebbségellenes megnyilvánulásokra vonatkozó monitoring rendszer kiépítéséről egyeztetett az amerikai zsidó közösség képviselőivel Washingtonban Gál András Levente kormánybiztos. Ön mit vár egy ilyen rendszer működésétől?

Magyarországon kissé hektikus annak értékelése, amit Amerikában vagy Nyugat-Európában antiszemitizmus vagy szélsőségesen súlyos megnyilvánulás alatt értenek. Erre lehet alkalmas egy szakmailag megalapozott monitoring rendszer felállítása. Azt látjuk, hogy bekerülnek olyan írók a nemzeti alaptantervbe, mint Nyirő József, Schweitzer József főrabbi urat pedig lezsidózzák az utcán. Ez a két példa lehet ugyan egyszerre az antiszemitizmus megnyilvánulásának jele, de mégis nehezen kezelhető egy csomagban. Jelenleg mégis – a média hatása miatt – sokak fejében összekapcsolódhat. Minden országban van antiszemitizmus, Magyarországon is, s úgy néz ki, egyre nagyobb igény is van rá. Ezzel nem azt mondom, hogy lényegesen súlyosabb lenne a helyzet, mint négy, öt évvel ezelőtt volt, de az tény, hogy amikor nehezebb a gazdasági helyzet, növekszik a létbizonytalanság, akkor megnövekszik a szélsőséges nézetekre rezonálók száma is. Számos más aspektusa is lehet azonban egy ilyen vizsgálatnak. Európában nem a mifelénk ismert antiszemitizmus a mainstream, sokkal inkább a muszlim és izraeli konfliktuson alapuló. Ezért azt gondolom, hogy ma Magyarországon nagyobb biztonságban vannak a vallásos zsidók, mint sok nyugat-európai nagyvárosban. Nincsenek a magyar jogalkotásban olyan témák sem napirenden, mint a kóser vágás vagy a körülmetélés korlátozásának, illetve betiltásának a kérdése. Az viszont ijesztő, hogy a magyar országgyűlésben képviselteti magát egy rasszista, antiszemita párt. A monitoring rendszer felállítását azért is támogatom, mert képes lehet kimutatni egyes ügyek túl-, vagy alulreagáltságát.

Nyirő neve igazi hívószó lett az elmúlt hónapokban. Mire lehet következtetni a múltból a XXI. századba visszaemelt, vitatott személyek kultuszából, legyen szó Wass Albertről, Nyirő Józsefről, Tormay Cécile-ről, vagy a kormányzó Horthy Miklósról?

Az irodalom világát külön kellene választani a múlt politikai szereplőinek felemelésétől. Ha valakik úgy gondolják, hogy vannak olyan nagy szellemi vagy irodalmi teljesítményt felmutató írók, akik eddig hanyagolva voltak, s most érdemes lenne őket illetve munkásságukat újra elővenni, azt el tudom fogadni. Csak nem szabad közben elhallgatni, hogy egyébként az ő személyes vagy politikai megnyilvánulásaik mik voltak. Minden norvég diák ismeri Knut Hamsun műveit, de a tankönyvekben az is szerepel, hogy a szerző a nácizmussal szimpatizált, és ezzel rengeteg kárt okozott a hazájának. Nem lehet az írói munkásságot körömollóval levágni a közéleti szerepvállalásról Nyirő vagy Tormay esetében sem. Nem lehet úgy csinálni, mintha mindez nem lenne baj. Ha mégis így történik, miközben egy huszonöt neves ajánlott szerzői listán rajta van a nevük, akkor ez az egész ügy túlnő az irodalmi kontextuson. Természetesen minden nemzetnek, minden politikai közösségnek kell, hogy legyenek olyan meghatározó figurái akikre felnéz. Horthyt ilyen pozícióba emelni, véleményem szerint nem jó ötlet. A másik oldalról nézve pedig az a hiba, ha csak a több százezer zsidó deportálásáért felelős embert látjuk személyében. Az ő revizionista politikája, mely a részleges revíziót is elvetette és a mindent vissza alapra helyezkedett…

A bécsi döntésekben megjelenő etnikai revízió azért mégiscsak legitim igénye volt a kor magyarságának.

Igen ezzel egyetértek. De lévén, hogy az ő egész politikája ekörül forgott, első lépésként tekintett erre, végül is még egy – a revizió szempontjából is – végzetes szövetségbe és háborúba hajtotta az országot. De említhetném a földosztás elmaradását is. Ha személyének idealizálását kizárólag a zsidósággal szembeni fellépésével kritizáljuk, akkor, azzal az a látszat keletkezhet, mintha a zsidósághoz fűződő viszonyától eltekintve kiváló államférfi lett volna. Nem szerencsés, ha csak mi, zsidók tiltakozunk ellene, mert akkor csupán a holokausztot érintő szeletére szűkítjük le a neve kapcsán kialakuló diskurzust, rögtön kétpólusúvá egyszerűsítve a kérdést.

A zsidó közösségen belül nagyjából egységes a kormányzó megítélése?

Nem szerencsés azt mondani, hogy zsidó közösség, hisz nem egy jól körülhatárolható csoportról beszélünk. Kovács András szociológusnak van erről egy jó tanulmánya, amiben azt írja, hogy Magyarországon a zsidóság, mint csoport, sokszor csak mások szemében létezik. Mondjuk úgy, hogy a zsidó származású magyar állampolgárok körében – már csak érintettségük okán is – Horthy negatív személyiség. Érzelmileg rosszul érint engem is Horthy dicsőítése, s nem csak a holokauszt miatt. Az Európában elsőként meghozott numerus clausus törvény is az ő nevéhez köthető korszak szülöttje. A Horthy korszaknak viszont voltak vállalható alakjai - például Bethlen István -, akik nagyobb figyelmet érdemelnének. A dolog ellentmondásosságához azonban az is hozzátartozik, hogy vannak olyan budapesti zsidók, akik megmentőjükként emlékeznek a kormányzóra, hiszen végül is a budapesti zsidóság deportálását leállította.

Egyes szubkultúrákban még ma is szitokszó a zsidó. Ugyanakkor a legfiatalabb korosztályokban a zsidó identitás vállalása sokkal természetesebb, mint szüleik, nagyszüleik körében. Létezik egységes magyar zsidó identitás?

Véleményem szerint a probléma nem csak a zsidó identitás meghatározásával van, hanem magával a magyar nemzeti identitással. Ezzel minden oldalon küzdenek: a baloldalon a hiányával küzdenek; a szélsőjobboldalon kimunkált faji alapú definíció önmagában probléma; a jobbközépnek pedig az a gondja, hogy nem nagyon tud mit kezdeni a széljobbról érkező hatásokkal, és azok helyett nem mindig tud egészséges és előremutató alternatívát felmutatni. A magyar zsidó identitásban sokkal inkább értelmezhető a politikai, mint a kulturális nemzettudat. A XIX. században, amikor ez a kérdés felszínre került, még nem lehetett politikai nemzettudatról beszélni, hisz az országban nem volt önálló politikai szuverenitás, a kulturális nemzettudat azonban ekkor kezdett megerősödni. A magyar zsidóság lépéskényszerbe került: legyen kulturálisan magyar és a zsidóságát szorítsa vallási keretek közé. Ebbe az irányba indulva váltak a zsidók Mózes-hitű magyarokká. Nem mellesleg ennek politikai hozadéka is volt, hisz azon a nyolcszázezer emberen keresztül magyar többséget lehetett kimutatni a történelmi Magyarország területén a többi nemzetiséggel szemben. A „magyarrá váló” zsidók nélkül azonban nem volt meg a magyar többség. Trianon után azonban ez a magyar-nemzetiségi mérleg értelmetlenné vált, és egyben a nemzettudat is faji irányba fordult, s így a zsidóság kényelmetlenné vált a számára. A mai, modern Európában, így nálunk is a politikai nemzettudat kötheti össze a magyarságot – az amúgy kulturálisan is magyar – a magyar zsidósággal. Ez értelmetlenné is teszi a nemzettudat alapján a zsidóság és a magyarság szembeállítását.

Egymillió zsidó él Magyarországon – legalábbis a Tárki friss kutatásban részt vevő válaszadók szerint. Mivel magyarázza a minimum tízszeres túlbecsülést?

Ha csak százezerre is becsüljük a zsidóság magyarországi arányát, látni kell, hogy ebben a kérdésben jóval többen érintettek. Másfelől oka lehet a korábban említett megfoghatatlan, fantom zsidóság, akikre bármit rá lehet húzni.

Mindeközben Efraim Zuroff új könyve szerint a holokauszt történetét megpróbálják eltorzítani Kelet-Európában. Ön szerint is zajlik az újraértelmezés?

A történelem utólagos alakításának megvan a veszélye, ezt nem csak Zuroff mondja. A kérdés az, hogy a holokauszt mennyiben volt egy kívülről ránk erőltetett kényszer, illetve mennyiben volt az akkori magyar társadalom saját belső betegségének szindrómája. A felelősség elhárítása egyébként nem egy újszerű reakció, a kommunista ideológia része volt, hogy a fasiszták nem mi vagyunk, a holokausztot és egyéb szörnyűségeket a németek erőltették a jóérzésű magyar proletár népre. Ezért is rendkívül nehéz értelmesen beszélni ezekről a dolgokról. A zsidósággal szemben hangoztatott fenntartások spektruma meglehetősen széles, a zsidó viccek mesélésétől Hitler Endlösung-jának propagálásáig terjed. Mégis egyetlen szót használ a köznyelv a leírására: antiszemita. Ez bénítólag hat az értelmes diskurzusra, gyökere pedig a kommunista korszak szembeállításának időszakában keresendő. Pedig köztudott - az ismert szállóige is erre utal - „kis ország vagyunk, csak egy csőcselékünk van”. A történelem alakítása tehát hatvan éve folyamatos lelki szükséglet. A mostani hatalom zsidó kérdéshez való hozzáállását dicséri az atrocitások kapcsán tett miniszterelnöki határozott állásfoglalás, illetve a legfőbb közjogi méltóság együttérzést kifejező látogatása Schweitzer József rabbinál. Ezek a gesztusok azonban sajnos nem reprezentálják a magyar közgondolkodást. Martonyi János a Wallenberg év megnyitóján mondta ki a legfontosabbat, amikor úgy fogalmazott, hogy az akkori magyar kormánynak is felelőssége volt abban, hogy elengedte a vészkorszakban hatszázezer ember a kezét, és aktív szerepet vállalt megsemmisítésükben. Körülbelül ilyen szembenézésre volna szükség szélesebb körben.

A jobb megértést tőlünk nyugatabbra is számon lehetne kérni. Jogi precedenst teremtett a kölni bíróság, amikor testi sértésnek ítélte a nem orvosi célú körülmetélést. Az emberi test integritásának megsértésével indokolták a döntést. Honnan származik ez a szokás, illetve milyen megfontolás húzódhat a verdikt mögött?

A zsidóság számára a körülmetélés bibliai alaptétel, a leglényegesebb vallási szertartás. Arra a szövetségre utal, amit Isten kötött Ábrahámmal. Ugyanakkor higiéniai szempontból sem ártalmas, sőt hasznos dolog. Spirituális és filozófiai magyarázata is van annak, hogy csecsemőkorban, épp a nyolcadik napon kell elvégezni. Az elfogadhatatlan bírósági döntés során egyszerűen szembeállították a vallásszabadság megkérdőjelezhetetlen jogát az önrendelkezés jogával. Egy muszlim körülmetélés kapcsán indult az eljárás, s tudvalevő, hogy Nyugat-Európában igen erős muszlimellenes közhangulat van. A körülmetélés mellett van egy másik, a vallási integritás kérdéskörét érintő dolog, a rituális vágás. Azt is több helyen korlátozni akarják, vagy egyenesen be akarják tiltani, s mivel nem diszkriminálhatnak, az ottani zsidók ezekben az ügyekben egy kalap alá kerülnek a helyi muszlimokkal. Annak ellenére, hogy a két közösségben ezekre vonatkozólag teljesen eltérő higiéniai és szakrális megközelítésekkel találkozhatunk.

Ezekben a hetekben láthatóan megnőtt az igény a halálbüntetés visszaállítására. Sokan emlegetik azt a szemet szemért elvet, amelyet Mózes második könyve ír le. Miként értelmezhető ez a mai világban?

A zsidó értelmezésben a szemet szemért elv nem szorosan az életet az életért, lelket lélekért analógiája. A talmudi bölcsek azt mondják, hogy ez nem szó szerint értendő, hanem arra utal, hogy, ha valakinek kiütöttem a fogát, annak meg kell fizessem az árát, jóvá kell azt tennem. Amúgy ez a modern polgári jog alapvetése is. A vallási szabályok szerint persze nagyon sok olyan eset van, amiért halálbüntetés járna: emberölés, nemi erőszak, házasságtörés, vagy akár a szombatszegés. De a talmudi zsidó bölcsek szerint, és tulajdonképpen maga a Biblia szövege is erre utal, a földi bíróság csak akkor hozhat halálbüntetést, (vagy a másik büntetési formát, a botütést), ha az eset nagyon szigorú feltételeknek megfelel. Csak hogy érzékeltessem: kell két tanú, akik nem csak látják az eseményeket, hanem meg is bizonyosodnak arról, hogy tudatosan elkövetett bűncselekmény körvonalazódik. Ekkor figyelmeztetniük kell az illetőt, annak pedig válaszolnia kell szándékát megerősítendő. Ebből is látszik: szinte lehetetlen, hogy a halálos ítélet minden feltétele megálljon. A talmud azt mondja, hogy az a legfelsőbb bírói testület, amely kevesebb, mint 70 éven belül egy halálos ítéletet hoz, azzal valami nem stimmel. Tehát a halálbüntetés valóban létezik a Bibliában, de a zsidó vallási törvényhozás gyakorlatában – még az ókorban is, amikor végrehajtói eszköztára is volt a rabbinikus bíróságoknak – nagyon ritka volt a tényleges halálbüntetés kiszabása.

Akkor mi értelme az egésznek?

Attól még, hogy nem fognak valakit kivégezni, tisztában kell lenni a cselekedetek megítélésével. Az Írás ezzel akarja megmutatni a bűnök valódi súlyát.