A halál kultúrájában élünk, és ez egy globális divat (Interjú)

„(...) A nő és a gyerek áldozattá válása is foglalkoztatja. Hogy lehet kikerülni az áldozatszerepből?

– Már a MeToo-mozgalom előtt beszéltem a témáról. Amikor Budapestre felkerülve elmentem sétálni a Gellérthegyre, egy fiúgaleri kezdett üldözni, meg akartak erőszakolni, a kollégiumig futottak utánam. Emlékszem a mutogatós bácsira is a vonaton. Mindig akkor csináltam tabudöntögető dolgokat, amikor nem volt divat. Amikor divat lett, nem kezdtem el ugyanarról beszélni. Én úgy vagyok nőpárti, hogy becsülöm és szeretem a férfiakat. Ők is lehetnek abúzus áldozatai. Nekem is van két fiam, ezért is meg kellett tanulnom, hogy a feminizmus ne arra menjen ki, hogy szembeállítsuk a nemeket egymással, hiszen egység van.

A MeToo-val együtt a rendezői abúzus is téma volt. Volt-e olyan helyzet, amikor rendezőként túllépett egy határon?

– Halász Péter a példaképem, aki a szeretet színházát hozta Magyarországra, a Love Theatre-t, amit New Yorkban alapított. Arról beszélt, hogy kétfajta színház létezik, a szeretet- és a tekintélyalapú. Magyarországon inkább a tekintélyalapú színház létezik, vagyis a rendező egy személyben felelős a produkcióért, és mindenkinek tőle kell tartania. Engem kevesen rendeztek, inkább mások fordultak hozzám segítségért. Mindig ki tudtam állni magamért. A maga nemében a Természetes Vészek Kollektívában való létem, az, hogy egy üvegdobozban vagyok a színpadon, az is abúzus volt. Én nem a tekintélyalapú rendezést tartom követendőnek, mert szeretem jól érezni magam a próbáimon, és igyekszem jó légkört teremteni magam körül, sokat nevetni. Biztos, hogy voltak hibáim, olyan pillanatok, amikor megbánthattam valakit. Rendezőnek lenni komoly önismeretet igényel, és ezt nem tanítják sehol, ehhez érettség kell. A Katona József Színházban már fiatalon partnernek tartottak a színészek, ha viszont valaki elfogadhatatlanul viselkedett, akkor kitettem a darabból, mert egyetlen ember energiája el tudja rontani az egész előadást. Kordivat mindenben a rosszat keresni. A saját életünkben is azt kellene látni, hogy mi az, ami jó. A félelem sebezhetővé, sebzetté teszi. Ha bátor vagy és szeretetben élsz, az megóv dolgoktól. Korábban pánikbeteg voltam, ebből is sikerült kigyógyítanom magamat.

Mennyire kell máig megmagyarázni, hogy az alternatív indulás után miért rendez operettet?

– Nem beszélgetek erről, de eljut hozzám a kritika, akkor is, ha a Facebookon szidnak. Nem reagálok. Az emberek ma nagyon megosztottak. Mindenki szeretetre és boldogságra vágyik, de a szeretetről beszélni az sokak szerint nem progresszív, ezért sokszor kirekesztenek. A magyarsággal, a magyar nyelvvel, nyelvünk teremtő erejével szeretek foglalkozni, mert nagyon sokat segít az alkotásban és a megértésben. Vannak, akik kevésbé spirituálisak, és azért minősítenek, mert olyanokkal foglalkozom, amik szemmel nem láthatók. Eluralkodott a művészetben, hogy depressziósnak kell lenni. A korszellem, közgondolkodás stigmatizálja a fiatalokat. A halál kultúrájában élünk, és ez egy globális divat. Miközben a szeretet és a béke a legmagasabb tudatszint. A béke mindenkié, nem lehet kisajátítani. Képmutató a világ, de erre mindenkinek rá kell jönnie a saját fejlődése során. Uralja a társadalmunkat a megosztottság, de ha csak ezt látjuk, akkor nem látjuk a teljességet. Divatos, hogy ítélkezünk, de milyen alapon is mondhatunk egymásról ítéletet?”

Nyitókép: Facebook / Horváth Judit