A magyar Gollam

„El kell ismerni, szívós egy jószág ez a Ferenc. Ahogy mondani szokás: küzd, mint malac a jégen. Amikor kormányon volt, akkor azért küzdött, hogy örökre ott is maradjon – ez 2006 ősze után is évekig sikerült neki, holott egy őszödi szintű botrányba még banánköztársaságokban is bele szokás bukni. Ellenzékből pedig azért teper (már vagy tucatnyi vesztes választással a háta mögött), hogy újra a kondérhoz férjen. Átlag halandók ennyi pofon után rég föladták volna, s átnyergelnek a nehéziparba. Ám Ferenc nem ilyen. Ő küzd. Mondjuk ha 2006 őszén kevésbé küzd, s nem szemkilövetésekkel hosszabbít kormányzati vergődésén, hanem lemond, talán még ma is lenne értelmezhető magyarországi baloldal – nem csupán ez a mostani CIA-s Muppet-show.

Ha akkor lett volna elég esze elengedni a kormányrudat, megfékezni saját hatalmi tébolyát, tán nem utálja őt meg végérvényesen a nemzet.

A minap az ATV Egyenes beszédéből üzente meg, hogy «vége van ennek az orbáni politikának ebben a ciklusban». Értsd: megbukott az Orbán. Már megint. Hiszen a múlt héten is többször megbukott. Sőt 2010 óta állandó bukásban van. Kétharmadból kétharmadba bukdácsol. Egon úr is meghökkent kissé, és jelezte, minden közvélemény-kutatás szerint stabil a Fidesz fölénye. Jó-jó, de félmillió szavazót veszítettek – replikázott a szemkilövőhegyi ember. Ám ez ciklus közben elég általános – intette le őt a műsorvezető. Mire Gyurcsány maga ismerte be: Orbánéknak két és fél, az ellenzéknek csupán kétmillió szavazója van. De e kétmilliónak több mint a fele DK-s – tette hozzá büszkén. Hogy aztán pár mondattal később, amikor Egon úr afelől érdeklődött, átcsábítanak-e további ellenzéki politikusokat, már azt ecsetelje: «Nagyszerű dolog az, amit a DK csinál, de nem az a végcél, hogy az ellenzék legerősebb pártja legyünk. Ezt nagyjából elértük, ezt senki sem kérdőjelezi meg. [Az ellenzéki összefogásnak] kell, hogy legyen egy közepe, és erre ma leginkább nekünk van adottságunk, képességünk és teljesítményünk.»

Összefoglalva: nagyon büszke, pedig nem ez a fontos, de azért büszke. Értjük. Ha úgy vesszük, van is rá oka: értelmezhető politikai megszólalásra a magyarországi baloldalon egyedül ő képes. Profi svindler, vagy inkább gonosztevő, és amit hiperagresszív nejével együtt hirdet (teljes beolvadás a szivárványos brüsszeli szörnybirodalomba), az Magyarországra nézve halálos veszedelem. Ám ő legalább képes két bővített körmondatot – Pressman sorvezetője nélkül – elmondani. A többiek? A cöffögő Tordai? A külhoni magyaroktól a maszkokat is sajnáló Kabul Rózsája? A szőrét hullató, sunyi Hadházy róka? Nullszériás senkik. Gyurcsány néhány év alatt egy új párttal maga alá gyűrte mindet. A magyarországi baloldalon ma az történik, amit ő akar.

Karácsony Gergely sorsa is az ő kezében van. Ha Feri nem akarja, nem ő lesz a baloldal főpolgármester-jelöltje, s mehet vissza a Mediánhoz kérdőíveket szortírozni.

Az ATV-ből küldött is neki pár atyai sallert, megemlítve, hogy átláthatatlan volt a Gergelyhez befutó félmilliárd­nyi «mikroadomány», és nem sikerült «elhessegetni azt», hogy az előválasztáson ezek a pénzek esetleg előnyhöz juttattak egyeseket. Konkrétan a Gergelyt. Az üzenet egyértelmű: ha tovább virgonckodsz, lekeverünk, mint a köztévé az Antall-kormány eskütételét.

Gyurcsány olyan, mint Gollam: csak még egyszer a kezébe akarja fogni, ujjára akarja húzni a hatalom gyűrűjét, az ő «drágaszágát». («Fantasztikus dolog egy országot vezetni. Nagy dolog volt, imádtam, életem legjobb része volt» – áradozott Őszödön.) Már csak e sóvárgás élteti. S nem képes fölfogni, hogy vele mindig ugyanaz lesz a történet vége: zuhanás.”

Nyitókép: Mandiner/Mátrai Dávid