Az a helyzet, Dorka, hogy én már csak az a maradi, mucsai, árvalányhajazós típus vagyok, akinek a művészet, s a nagybetűs színház nyújtotta katarzis nem a színpadon pohárba vizeléssel kezdődik, s nem is azzal folytatódik - ahogy a Feketeország című, minden ízében alulmúlhatatlan, abnormális, hungarofób provokációban -, hogy Sárosdi Lilla gumikesztyűs kézzel nyúlkál színész kollégái fenekében, majd ujját szereplőtársai orrába dugdossa.
Vess meg érte, de számomra az sem katartikus, amikor Schilling egy száll falloszban szaladgál a színpadon, vagy amikor decens neje a Lúzer című darabban - habteste minden porcikáját közkinccsé téve - egy kanapén, két fiú között ülve, a nadrágjukban matatva igyekszik kézzel kielégíteni őket, a roppant művelt, értő, belvárosi közönség elismerő pillantásaitól övezve.
Ha már éjjel-nappal az elfogadást hirdetitek, hát toleráljátok, hogy több millióan élünk ebben az országban, akik számára ez nem kultúra, nem művészet, hanem vállalhatatlan mocsok.