„Meggyőződésem, hogy egy futballklub akkor igazán önazonos, ha a játékosai, a szurkolói és a vezetői-tulajdonosai-támogatói is döntően abból a közösségből (városból, régióból, társadalmi csoportból) valók, amelyet a klub képviselni igyekszik. Nos, a modern profi futballban ez szinte már sehol sincs így (még a hagyományaikra mégoly büszke angol csapatokat is sorra vásárolják föl az amerikai, közel-keleti befektetők, míg a szurkolóik, játékosaik, szakembereik már régen a világ minden tájáról érkeznek), talán naivitás is ilyen ideális modellt remélni, akár idehaza is.
A Mol Fehérvár FC-nél (amelynek a folyton – most megint – változó nevét illetően is voltak, vannak identitásproblémái) régóta érezhető, hogy finoman fogalmazva sem teljes a harmónia a csapat hagyományos közege, Székesfehérvár hivatalos és nem hivatalos képviselői, valamint a klub – ha úgy tetszik – kívülről jött menedzsmentje, tulajdonosa és főszponzora kapcsolatában. Hogy hogyan és ki miatt alakult így, azt nehéz szétszálazni, de azért is szomorú ez, mert az elmúlt 13 évben, amíg a Mol egyre növekvő mértékben állt a – város által minimális mértékben támogatott – csapat mellé, olyan sikerkorszakot élt át a klub, amely csak az UEFA-kupa-döntős Videoton időszakához hasonlítható, sőt bizonyos eredményeket tekintve túl is szárnyalta azt (háromszor is magyar bajnok lett a fehérvári egyesület, ami azelőtt egyszer sem sikerült). Mindez ráadásul a magyar futballnak olyan átmeneti, nehéz periódusában történt, amikor különösen sokan irigykedtek a Vidinél kialakult pénzügyi stabilitásra, szakmai, infrastrukturális fejlődésre.