Il Cavaliere – Silvio Berlusconi emlékére

Politológusok napja ez. Bár komoly összeget tennénk arra, hogy Silvio soha az életben nem állt szóba egyetlen politológussal sem. Unta volna. Mégis mindenki róla beszél most – „szakmailag és emberileg”– de mindenesetre szakértőileg. Sokan felidézik karrierjét, kormányalakításait, harcait a „független” bíróságokkal, bátor külpolitikáját, remek kapcsolatát Magyarországgal. Nagy a kísértés, hogy a sok Wikipédia-alapú méltatás láttán belecsússzunk egy igazi szakértői pózba, és feltárjuk, valójában miben volt zseniális a harmadik kormányalakítás előtti politikai manővere, vagy 2001-es médiakampányának mely elemei voltak valóban forradalmiak. Csakhogy a sok szakértés közt elvész a lényeg, a Berlusconi-jelenség lényege. Méltóbb, hogy erről beszéljünk. 

Van egy rendező, aki totálisan érdektelen, ennek megfelelően kapott már Oscart, nevét leplezze jótékony homály. Ám az Oscarért, így vagy úgy, meg kell dolgozni, és ő dolgozott is becsülettel. A filmtörténet három legaljasabb filmjét készítette az életrajzi műfajban: Giulio Andreotti, Silvio Berlusconi és XVI. Benedek pápa voltak a célkeresztben. Ez a három film azokról szól, akik egyáltalán, valaha is számítottak az olasz politikában. Másokkal minek foglalkozni, nem költséghatékony. Mert ha e három oszlopot megrendítjük, tárva a kapu a Progresszió előtt. Benedek pápa Európa minőségének, eleganciájának ikonja. Andreotti az európai politikus prototípusa, politikus olyan értelemben, ahogy az Macchiavellitől Cavourig szokás volt, aki nemcsak posztolgatott, hanem a kapcsolatok és rendszerirányítás művésze volt. Igen, annak a kornak a szimbóluma, amikor a jobboldalnak még hatalma volt. Bizony. Andreotti idejében az európai politika úgy működött, ahogy ma is működik a világban bárhol, Európán kívül: amit mondasz, amit teszel, azért vállalnod kell a felelősséget. Amikor ezt a konzervatív hatalmat kikezdte a korszellem, Európa lehanyatlott, az olasz politikában jöttek a professzorok („a bolognai egyetemé minden érdem”), az européer torinói technokraták, a szandálos forradalmárok a vörös Toscanából. És ekkor jelent meg valaki, aki az echte balos fegyvereket ellenük fordította, hogy levegőt sem kaptak a morális felháborodástól: de hiszen a média a miénk, a szórakoztatóipar a miénk. De hát ez így nem ér, Silvio! 

De Silvio bizony azt mondta, amit az átlagolasz a reggeli kávénál hallani akart: kevesebb adónk és bürokráciánk lesz, és több pénzünk – igen, Silvio neoliberális volt a gazdaságpolitikában – és aztán veszünk egy villát a Costa Smeraldán vagy csak elbulizzuk, ugyanis

Szóval, e balos gondolkodási algoritmus szerint lett Silvio állítólag érzéketlen populista. Mivel ez a populizmus működött is, így lett belőle a leggyűlöltebb, mivel he beat them at their own game. Jött valaki az üzleti világból, akinek nem voltak konzervatív-értelmiségi allűrjei, aki elhalászta a plebset a bolognai Lenin-fiúk elől, aki ösztönösen megérezte a politikum mediatizálódását, és jobban csinálta, mint a baloldal, amely kitalálta. Kommersz, értéktelen, kiabálták elkeseredetten a fogyasztói kultúra terjesztői. Erkölcstelen, kiabálták a progresszívek, akik amúgy éjt nappá téve ásták alá Európa morális alapjait és megtartó hagyományait, miközben a kommunista értelmiség ontotta a műveket a hagyománytisztelő délolasz mucsaiak nevetségességéről. Nincs új a nap alatt, nehogy azt higgyük, hogy a mucsaizás az oly igen kreatív SZDSZ találmánya. 

Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis – írta valaki, akinek sokkal kevesebb nője volt Berlusconinál, ezért volt ideje hexametert faragni. De a Cavaliere tudta ezt magától is, dörzsölt playboyként felfogta, hogy a kikezdhetetlenül erkölcsös családi élet már Andreottit sem mentette meg a baloldali médiától. Ha aszkéta életet él a haza üdvére, és nem vesz Szardínián egy fia villát sem, akkor is korrupt élvhajhász maradt volna. Silvio nem a visszahozhatatlan hagyományos Olaszországot akarta megvédeni, csak a normalitást.

egyszerűen azért, mert számukra hasznosabb, hogyha vannak értékek és társadalmi stabilitás. Ilyen szempontból a Lovag nem konzervatív volt, hanem egyszerűen pragmatikus. 

De a moralitáscirkusz folytatódott. Mintha többszáz idült fantáziátlanságban szenvedő Hadházy Ákossal kellett volna megharcolnia. Berlusconi ellen az volt a komoly politikai érv, hogy a partiján ott volt egy olyan 18 évesnél pár nappal fiatalabb kis maghrebi elméleti fizikus, akinek már 14 éves korában több szexuális tapasztalata volt, mint a Partito Democratico elnökségének együttvéve. A baloldalnak ennyi a politikai mondanivalója. A hipokriták elviselhetőek, a baloldali hipokriták nem.

Igen, sokszor éreztük úgy, hogy Silvio túltolja. Már nem azért segítette fel egy nőre a kabátot, mert udvarias volt, hanem hogy őrületbe kergessen vele egy feministát. A cancel culture és a neomarxista újmorál Olaszországban jóval erősebben nyilvánult meg, mint nálunk (mivelhogy olasz életmód létezik, ott van igazán mit rombolni), és igazából egyedül ő vette fel a harcot ellenük. Ezért kapta nyakába a pereket, és ezért nem érdekelte az olaszokat soha, hogy a vádak igazak-e. Siamo con te, Presidente. Amennyiben egy feddhetetlen erényű Cato lett volna, a Guardian akkor is ugyanilyennek festette volna le.

Milyen is ez a kép? Nos, természetesen igazságtalan. De maradjon meg emlékezetünkben olyannak, amilyennek ellenségei gúnyolták: széles gesztusok, nyomulós bókok, okos politikai megjegyzések hétköznapi természetességgel. És főleg: a politikailag nem korrekt mondatok.

Furcsamód, az idő múlásával gesztusai egyre kevésbé tűnnek teátrálisnak: üzenete van annak, hogy mit mert megtenni. Az ő klasszikus liberalizmusa az volt, hogy egy busznyi örömlányt ajánlott fel a Monzának, ha megverik a Juventust. Silvio sosem értette, miért baj az, ha valami mindenkinek jó. A Juventuson kívül. Itt jöttünk rá, hogy azért is rühelljük a baloldalt, mert még humoruk sincs. 

Berlusconi hatása nem a politikában hagy nyomot az olasz és európai társadalmon, hanem egy szinttel mélyebben. Ő az, aki a hétköznapi normalitást, a kisemberek földhözragadt vágyait képviselte, de a globalista generálszószban fuldoklóknak már-már szabadságharcosnak tűnt. Az emberek szerették – tévedés, hogy ez nem politikai kategória. Külpolitikája, Európa-politikája ésszerű és pragmatikus volt, egyszerre Putyin szekértolójaként kezdték emlegetni, csak mert nem volt hajlandó részt venni a Nyugat gyűlölet-negyedóráin. Ezért is volt a magyar konzervatív jobboldal természetes szövetségese. Európa társadalmi békéje fontos volt számára. Európa kulturális önazonossága pedig nem fontos, hanem magától értetődő volt számára. A barátunk volt.
Buon’ anima. 

A szerző az Alapjogokért Központ külügyi koordinátora.

Nyitókép: Piero Cruciatti / ANADOLU AGENCY / Anadolu Agency via AF