A nagy visegrádi meccs – ezért nincs igazuk a lengyeleknek

Amíg háború van, takaréklángon fut Visegrád – ezt már megszokhattuk. Csúcstalálkozók szerencsére vannak, Novák Katalin és Orbán Viktor teszik a dolgukat, semmi nem fagyott be, semmi nem szakadt meg, s az Európai Bizottság különös kegyetlenséggel végrehajtott öncsonkítási kísérleteinél, legyen az ukrán gabona vagy migránskvóta, azért beindulnak a V4-es reflexek. Az viszont tény, hogy nincs látványos politikai kiállás, egymás körbeölelgetése, demonstratív összezárások a nemzetközi sajtó kamerái előtt.

És ennek oka van, ami túlmutat Magyarország szerencsétlen európai politikai helyzetén vagy a lengyel választási kampányon. Miután Moszkva beszállt Brüsszel mellé az önsorsrontási versenybe – nem, ne tessék nekem azzal jönni, hogy Putyin úr előre pontosan kiszámolta: másfél év háború után a minimumcélja felénél sem szeretne tartani, technológiai blokád és alacsony energiaárak mellett, de jure egy, de facto három új NATO-tagállam társaságában, a háború bizony orosz önsorsrontás –,

Visegrád egyetlen nagy beépített kockázata élesedett.

Le kell játszani az eddig jégkockába zárt anyamedveként ücsörgő Oroszország-politikai meccset Magyarország és Lengyelország között. Pontosabban azt a meccset, ami a már régen fennálló magyar-osztrák-német és lengyel-balti pólusok közötti feszültségből a visegrádi négyek keretein belülre szorult.

A történelem úgy hozta, hogy most egymással és nem együtt vitázunk. De ne féljünk tőle. Félni csak az fél, akinek nincsenek érvei; akinek vannak, az lengyel testvérének a változatlanul meleg kézfogás után is el tudja őket mondani. Nem kell ahhoz pocskondiázni, lehülyézni és pláne elengedni egymást, hogy vitánk lehessen; amit kevésbé civilizált népek testvérháborúval intéznek, ahhoz nekünk, visegrádiaknak beszélnünk is elég. S miután a háború végén vagy a magyaroknak, vagy a lengyeleknek óhatatlanul és kizárólagosan igazuk lesz, a békülés sem ígérkezik különösebben nehéznek.

A nagy visegrádi meccs lényege egyszerű. Ha Ukrajna a harctéren a Nyugat segítségével győz, visszaszorítja Oroszországot arra a szerény tizenhétmillió négyzetkilométerre, amit a nemzetközi jog osztályrészéül kimért, Vlagyimir Putyin püspökfalatját háromfogú szigonyra tűzve lovagol be az euroatlanti térbe,

s mindezt világháború nélkül éri el, akkor a lengyeleknek volt igazuk.

Ha Ukrajna és Oroszország a harctéren nem jutnak dűlőre, s a háború csak pusztít, de nem halad, a szétlőtt, kiürült Ukrajna pedig az euroatlanti térbe jóformán senkit és semmit nem tud már magával vinni, akkor meg a magyar kormánynak.

S a háború eddigi állása bizony azt mutatja: Magyarországnak volt igaza.

A lengyel és a magyar álláspont mindenben összeegyeztethető, csakis a háború ügyében összeegyeztethetetlen. Azért az, mert itt is-ott is egy hittétel és egy frusztráció támasztja őket alá. Ezek gyakorlat útján bizonyíthatatlan képzetek, mégis ezek alapozzák meg a döntéshozatalt itt is-ott is, hit ügyében pedig nem lehet kompromisszum.

A varsói hittétel: Oroszországtól a lengyeleknek közvetlenül is félniük kell, mert ha Ukrajnában sikeres lesz, a Baltikummal kezdve és velük folytatva újra felfalja Köztes-Európát, függetlenül attól, ki NATO-tag és ki nem –

Ukrajna őket is védi tehát, katonai támogatása honvédelmi befektetés.

A budapesti hittétel: Oroszországtól a magyaroknak közvetlenül nincs félnivalójuk, mert egy NATO-tag megtámadásához még Oroszország sem elég önsorsrontó, a háború tétje, hogy Ukrajna száz kilométerrel errébb vagy arrébb végződik – Ukrajna magán kívül senki mást nem véd tehát, katonai támogatása a háború értelmetlen meghosszabbítása.

A varsói frusztráció: nem lenne ma háború, ha az Angela Merkel vezette Európa a Putyinnal való üzletelgetés helyett a Krím annexiója után a lengyel javaslatot követve totálisan elszigetelte, meggyengítette és megtörte volna Oroszországot. A budapesti frusztráció: nem lenne ma háború, ha az Angela Merkel vezette Európa, az Egyesült Államok és Oroszország a kölcsönösen bizalomhiányos légkörben történő sunyi machinációk meg értelmetlen bullshit hajtogatása („nyitott kapuk politikája”, „népirtás” meg egyéb sületlenségek) helyett a magyar javaslatot követve

kitárgyalták volna egymással az új európai biztonsági architektúrát, s kijelölték volna benne Ukrajna helyét.

Eddig tehát a hitek és frusztrációk – nekünk viszont okunk van a lengyeleké helyett a magyarok hitét hinni. Okunk van azt mondani lengyel barátainknak és mindenki másnak, akiket érdekel: nem azért nem értünk egyet, mert mi az agresszor oroszok pártját fognánk. Hanem mert szerintünk nincs igazatok.

Putyin katonai konfliktusaiból egyet – a második csecsent – muszáj volt megvívnia. Egy másikat – a Dnyeszter-mentit – Jelcintől örökölt. A többit – a grúziait, a szíriait és a két ukrajnait – viszont már maga választotta. Ezeket gyengék és kicsik ellen viselte, nyugati katonai hatalmat pedig soha nem választott ellenfeléül. Grúzia katonailag értelmezhetetlen, Szíriában mellette vannak a kormányerők, Ukrajnát pedig tévesen hitte kicsinek és gyengének.

Vajon ha nem lenne elrettentő erő a NATO, miért nem lobog még valami kitalált zászló a Narvai Népköztársaság várfokán, s hogy nem volt még idő denacifikálni az oroszokat állampolgárságra sem méltató letteket?

Ugyan, dehogynem elrettentő erő a NATO, ő az elrettentő erők legnagyobbika.

Egyébiránt a lengyel Oroszország-tervet egyszer már kipróbáltuk egy kisebb, gyengébb és fehérebb Oroszországgal szemben: az EU totális kudarccal végződő Belarusz-politikáját Lengyelország vezette, mögéjük takartunk fel ez ügyben mi is, szó nélkül. A kudarc meg totális.

A halálra szankcionált Belaruszban berendezkedett és megszilárdult egy leválthatatlan diktatúra, ami időről időre kamu bevándorlókkal bombázza elszigetelésének ötletgazdáját. Oroszországgal szemben pedig minden mozgásterét elvesztette, területére e pillanatban is orosz atomfegyverek tartanak. Mondjuk ki nyíltan: miután az ügy évtizedekig csak a lengyeleknek volt fontos,

az európai Belarusz-politika bizony lengyel Belarusz-politika, s kudarca is lengyel kudarc.

Amit a Nyugat most Oroszország és Kína összetolásával végbevisz, azt kicsiben Aljakszandr Lukasenka Putyinhoz kergetésével már megcsináltuk. Oroszország nyert egy kiszolgáltatott szövetségest, Belarusz népe a diktatúra mellé stagnálást, mi meg egészen konkrétan semmit. Az Oroszország-politika azon része, amit a lengyelek vezettek, egyáltalán nem vizsgázott fényesen. Tárgyalni kellett volna már jóval a mindent eldöntő 2020 előtt, hisz ha már itt tartunk: Oroszországhoz kergetett Belarusz nélkül sem lett volna Ukrajnában háború. A lengyeleknek tehát politikailag nincs igazuk.

S itt van maga a háború, melynek mérlege nem csak orosz, de talán lengyel szempontból is kijózanító: hiába vannak az oroszok nevetségesen messze még a legszerényebb céljaiktól is, az ukrán hadsereg kézi vezérlése, valamint kedves kis európai és masszív amerikai fegyverszállítások után sem látszik változni az a helyzet, hogy az Azovi-tenger partja, Luhanszk majd’ egésze és Donyeck keleti fele az oroszoké. Azt, hogy az ukrán hadsereg teljesítménye a kezdeti szárnyalás után az elitalakulatok felőrlődésével most már alulmúlja a várakozásokat, Michael Kofmanhez hasonló, tekintélyes nyugati elemzők állapítják meg. Ukrajnának ezzel az ellentámadással van még egy nagy dobása, de egyelőre Orbán Viktort igazolja az idő:

miután a hadszíntéren igazán senki nem jut semmire, a háború értelmetlen idő- és vérpazarlás.

Tárgyalni kellett volna, tárgyalni kellene – másodrenden úgy tűnik, a lengyeleknek katonailag sincs igazuk.

S a legnagyobb, harmadrendű lengyel tévedés talán éppen Ukrajna túlértékelése. Mi látjuk, hogy a történelem által annyiszor megtépázott keleti szomszédunk politikai berendezkedésének mennyire sikerült kozákok gyülekezetéből együttműködésre alkalmas európai állammá fejlődnie. Mit szépítsük: nem nagyon. A przewodówi rakétabecsapódás alkalmával a lengyelek is megtapasztalhatták azt az ukrán tuskóságot, amit mi évek óta lélegzet-visszafojtva nézünk a kárpátaljai magyarok sorsa kapcsán.

Legnagyobb támogatóik felé egy nyeszlett bocsánatkérésre sem futotta,

ami köztudottan ugyanúgy semmibe nem kerül, mint visszaadni a légynek sem ártó kárpátaljai magyarok nyelvi jogait. Pitiáner konfliktuskeresés, balhézás és központilag irányított otthoni hergelés megy még egy Ukrajna számára olyan ártalmatlan országgal szemben is, amilyenek mink volnánk. Mi lesz itt, ha Ukrajnának uniós értelemben vett kompromisszumokat kell majd kidolgoznia, a háború jelentette belső kohézió és külső szimpátiabónusz nélkül?

Egy szó, mint száz: a magyar és a lengyel álláspont a háborúban egymás mellett méretik majd meg. Lehet még igazuk nekik, és lehet nekünk is igazunk. Vállaljuk tehát a tiszteletteljes, testvéri vitát annak tudatában, hogy de, bizony, csak azért is van elég észérv a magyar hit mögött. Lóra tehát, bratanki, játsszuk le hát az így is-úgy is lejátszandó nagy visegrádi meccset – de gyűjtsünk alázatot is, hogy aki alulmarad, a végén tudjon majd békülni.

Nyitókép: Mandiner-archív