Firenzéből a világ

„Firenzében járok. Mondják, a reneszánsz bölcsője. Hát persze. Dante, a Mediciek – kedvencem a „Köszvényes” –, s a dóm. Amikor elkezdik építeni, III. András ül a magyar trónon, amikor elkészül a kupolája, akkor Mátyás uralkodik. Százhetvenöt év telik el az alapozás és a kupola elkészülte között, s ez alatt a százhetvenöt év alatt a reneszánsz is kiteljesedik.

Petrarca körülnéz a hegytetőről, Dante alászáll a pokolba, Boccaccio pajzánkodik – így kezdődött. S a Sixtus-kápolna mennyezetfreskójával Michelangelo felteszi a pontot az itáliai reneszánsz csodájára, s mi jó, ha tudjuk, hogy az a középkor sem volt olyan sötét, s az emberi élet sem volt az a siralomvölgy – ha nem hiszed, olvasgasd Clairvaux-i Szent Bernát himnuszait vagy a Carmina Burana életörömtől duzzadó, pajzán versikéit.

Firenzében járok. S a fenséges dóm tövében állva nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ideje lenne egy új reneszánsznak.

Állok, nézem a kupolát, a Cattedrale di Santa Maria del Fiore kupoláját, nézem a százhetvenöt évet, mialatt az egykorvolt Európa s az egykorvolt európai kereszténység megmutatta, mire képes.”

Nyitókép: Mandiner-archív. Illusztráció.