»Mindenkinek annyi joga van, amennyi hatalma.«
Baruch Spinoza
Irak azokhoz a mesterségesen kialakított államokhoz tartozott, amelyeket az első világháború végén hoztak létre a magukat győztesnek tartó britek és franciák. [3] A Lenin és Wilson által szinte egyidőben meghirdetett nemzeti önrendelkezés elvére hivatkozva a britek nemzetállamot csináltak Irakból. 1921-ben egyesítették Baszrát és Bagdadot, később hozzájuk csatolták Muszult is, és a szír hasemita I. Fejszált tették meg királynak. Irak 1932-ben de jure független lett, a tényleges hatalom azonban továbbra is a britek kezében maradt, akik egészen a huszadik század végéig újra és újra beavatkoztak az ügyeikbe. Teljes függetlenségüket csak 1947-ben nyerték el. Ezt követően, úgy az 1958-ig tartó hasemita királyság, mint a későbbi köztársaság, illetve az 1979-től tartó Szaddám Huszein fémjelezte időszak alatt megszilárdult az iraki állam és megerősödött az iraki identitás. Az irakiak egységes országként tekintettek a hazájukra, magukat iraki állampolgárként tételezték, vallási, törzsi hovatartozásukat hátrább sorolták. 1961-ben a britek megakadályozták, hogy Irak bekebelezze a tőlük éppen akkor függetlenné váló Kuvaitot. 1990-ben, amikor Irak újra megkísérelte Kuvait elfoglalását, az USA vezette szövetség az első öbölháborúban – ami gyors amerikai győzelemmel végződött – visszavonulásra kényszerítette Szaddám Huszeint. Az USA akkor még nem akart rendszerváltást Irakban, nem akarta Szaddámot eltávolítani, később is csak gazdasági szankciókkal büntette az országot. Ezek a büntető intézkedések lerombolták az irakiak életszínvonalát, hatalmasra duzzasztották a korrupciót, és a folyamatos gyógyszerhiány következtében többezer ellátatlan beteg halálát okozták.”
Nyitókép: Földházi Árpád/Mandiner