Nem tudom, mit reméltem, annyit biztosan, hogy megérett az idő arra, hogy nem gondolunk és nem mondunk olyat, hogy nőügyekkel nem foglalkozunk.
„»A szomorú az, hogy már rég nem a nők és férfiak »helyéről« kéne beszélnünk. Ezeket a meccseket már lejátszották feminista elődeink, akik rémálmukban sem gondoltak arra, hogy évtizedekkel később ugyanazokat a köröket futjuk. Már rég arról kéne beszélnünk, hogy hogyan tudnánk megvalósítani a kölcsönös szabadságot, bizalmat és tiszteletet. Hogyan osszuk meg a közös feladatokat és terheket? Hogyan kommunikáljunk egymással agresszió nélkül? Hogyan fékezzük meg az agresszorokat? Hogyan erősítsük a nők önbizalmát és önértékelését, hogyan teremtsünk lehetőséget a férfiaknak arra, hogy többet lehessenek otthon is, a gyerekeikkel, ahelyett hogy pénznyerő automatákként kezeljük őket, a hagyományos modell szerint. A tönkrement családok, a boldogtalanná tett gyerekek, a munkaerőpiaci feszültségek nem a feminizmus bűnei, a »hagyományos szerepekhez« való visszanyúlás pedig nem oldja meg ezeket a problémákat. Miért azt tanítjuk a gyerekeinknek, hogy mitől férfi egy férfi, és mitől nő egy nő? Miért nem azt, hogy mit jelent szabadnak lenni, mit jelent a másik szabadságát tisztelni, és hogy hogyan kell szeretni magunkat és a másik embert is?«
Ezt magamtól idézem, ami meglehetősen kínos, de van rá indokom. 2013-ban írtam egy véleménycikket a nőnap kapcsán, a fenti idézet az akkori cikkem vége.
Rémálmomban sem gondoltam volna, hogy tíz évvel később ugyanazokat a köröket futjuk majd.
Nem tudom, mit reméltem, annyit biztosan, hogy megérett az idő arra, hogy nem gondolunk és nem mondunk olyat, hogy nőügyekkel nem foglalkozunk. Olyat sem, hogy férfiügyekkel nem foglalkozunk. Hiszen közös ügyeink és közös kihívásaink vannak, amelyeket a legjobban közösen tudunk megoldani. Annyit reméltem 2013-ban, hogy a jövőt nem versengésekben képzeljük el, hanem együttműködésekben, hogy nem üres mantra lesz az mifelénk, hogy a 21. századot az együttműködés évszázadává kell tennünk.”
Nyitókép: MTI Fotó: Máthé Zoltán
A „konvergencia-programként” elhíresült dokumentum az élet minden területére kiterjedne. A Nézőpont Intézet azt is kimutatta, hány emberre lennének hatással a Tisza megszorításai.
Hallom az este arról hazudtál, hogy a ti programotok 140 oldalas lesz és készül.
Igen, ez is kötelező olvasmány, már persze ha nem vagy agyhalott tisza-szektás, és/vagy rohadék propagandista vagy „politikus” ugyanott.
Indul a nemzeti petíciós ívek postázása, március végéig várják vissza a kitöltött íveket.
A biztonságpolitikai szakértő szívesen leülne vitázni bárkivel, de eddig még nem hívták.
Még hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni... Az ember egy kis időre elfordítja vigyázó szemeit az uniós birodalmi központról, erre ott az üvegkalickákban már ismét feltalálták a spanyolcsizm… spanyolviaszt. Most épp a Demokráciapajzs fantázianevű kezdeményezéstől dobtam egy hátast. Demeter Szilárd írása.
A véleménynek ára van. Rasszizmus, megfélemlítés és gyűlölet. A következmények pedig már nem csak szavak: ellehetetlenítés, fenyegetések és állandó nyomás. Mikor vált a megfélemlítés a baloldal egyik legfőbb politikai eszközévé?
A férfi szinte a semmiből sétált fel a miniszterelnök mellé.
Még Ukrajnában is elismerték a szomorú tényeket.
