Dózsa-dilemma

„Nos, a rádióbeszélgetésben azt találtam mondani, hogy érdemes lenne végre elgondolkodni azon, hogy vajon miért van az, hogy Dózsa György személye a rendszerváltás előtt és utána is rendületlenül a legfőbb nemzeti hősök között szerepel, holott aki alig egy évtizeddel Mohács előtt gyilkos polgárháborút szít, az nem biztos, hogy a haza javát szolgálja. Aztán az indulat mi tagadás elragadott kissé, és azt mondtam, hogy szerintem Dózsa ugyanannak a »nem létező« világerőnek volt az ügynöke, amely a Pozsonyi csatától Trianonig mindig a vesztünket akarta, és akarná mostanában is.

És akkor most arra tennék kísérletet, hogy kicsit higgadtabban az olvasók megértő kegyeibe ajánljak néhány gondolatot, amelyek talán segíthetnek minket abban, hogy az előttünk álló sorsfordító döntéseinket helyes ítéletek alapján hozzuk meg. A több mint ezeréves magyar államiság egyik legsötétebb időszaka az a két évszázad, amely a Dózsa-parasztfelkeléstől a Rákóczi-szabadságharc leveréséig tartott. Az ország nagy része kétszáz éven át szinte folyamatosan hadszíntér, háborúk és polgárháborúk kaotikus örvényeiben vergődik az ország, és az ott szerzett traumák feldolgozására sem a korszak elmúltával, sem azóta nem került sor.

A 15. és 16. század egy tektonikus energiákat mozgató világrendszerváltás korszaka, ekkor omlik szét a Nyugat szakrális kultúrája, hogy átadja helyét a modern Nyugat deszakrális létszerveződésének, amit csak jóval később a 19. századtól neveznek félrevezető módon kapitalizmusnak. Ez alatt a két évszázad alatt Nyugat-Európában a szakrális paraszti társadalmat brutális kegyetlenséggel szétrombolják, nagyon leegyszerűsítve, a parasztság napi munkaideje kétszáz év alatt megkétszereződik, a munkája ellenértékeként kapott jövedelem pedig a felére csökken. Ezt a hatalomideológiaként üzemeltetett közgazdaságtan »eredeti tőkefelhalmozásként« említi, s e kíméletlen történelmi kifosztást, mint a helyes irányba mutató történelmi »fejlődés« egyetlen lehetséges útját mutatja be.

A nyugatias modernitás e hamis önbemutatása akadályozza meg mind máig azt, hogy megértsük a történelem valóságos mélyszerkezetét, azt, hogy a kapitalizmust a brutális léterőszak hozta létre, s tartja fenn azóta is, még ha különösen az elmúlt fél évszázad során e léterőszak igen kifinomult formákat öltött is. Mindez akár azt is bizonyíthatná, hogy Dózsa és népe a történelmi igazságért harcolt, így pozitív megítélése, nemzeti hősként szerepeltetése helyén való, ám ez nem így van. A Hunyadiak korában ugyan a Szentkorona szakrális történelmi Magyarországának, főként annak szellemi elitjeinek szembe kellett nézni ezzel a fenti, és mint a jelek mutatják máig megoldatlan történelmi dilemmával, ám volt egy másik, ennél is veszélyesebb fenyegetés, az oszmán hódítás. Ezzel ugyanis végzetes csapdába kerültünk, egyszerre voltunk »útjában« a nagy nyugati birodalomnak, ami formálisan a Habsburgokat jelentette, és a nagy keleti birodalomnak, amelynek expanziós törekvései ugyan túlmutattak hazánkon, de az út mégis rajtunk keresztül vezetett Nyugat felé. Az persze már összeesküvéselmélet-gyártás volna, ha azt is hozzátennénk, hogy a legjobban annak az akkoriban »intézményesülő« globális pénzhatalmi rendszernek voltunk útjában, amit Nyugaton a Fuggerek, délen a Mediciek, keleten pedig, bár ez kevésbé publikus, »ugyanez« a világerő jelenített meg, csak keleten az egzotikum kedvéért Nagy Szulejmánt használta úgy eszközül, mint a Fugger V. Károly császárt. Erre a több dimenziós csapdára kellett volna sikeres választ adni, ami persze a csodával lett volna határos, de ami ténylegesen történt az ennek inkább az ellenkezője volt.”

Nyitókép: YouTube