Megint a magyarok értékrendjével van baja a nincshálózatnak és a Telexnek

„Ha beleássuk magunkat a hazai értékkutatásokba, láthatjuk, hogy a családdal és a biztonsággal kapcsolatos értékek mindig is különlegesen fontos helyet foglaltak el a magyar közgondolkodásban. A globális összehasonlító értékkutatásokból pedig azt láthatjuk, hogy Magyarországon a kiscsoportos kollektivizmusnak, vagyis a családra és a barátokra szorítkozó csoportszellemnek sokkal erősebb a jelenléte, mint az össztársadalmi segítségnyújtásnak és szolidaritásnak.”

Az idézet a Telexről származik, ami egy olyan kutatást foglalt össze, ami azt vizsgálja, „hogyan lehet hatékonyan és hosszú távon rávenni az embereket arra, hogy aktívan próbálják kiszűrni az őket befolyásolni kívánó hamis híreket.”

Mielőtt valaki azt gondolná, hogy ez „nemzetközi” vagy „külföldi” kutatás, érdemes kitérnünk rá, hogy a szerzők kiléte megint jól mutatja, mennyire nincs hálózat: a kutatást Orosz Gábor (Artois Egyetem), Paskuj Benedek (UCL), Faragó Laura és Krekó Péter  (ELTE) jegyzi.

A  kutatás lényege az volt, hogy miután fiatal felnőttekkel megismertettek néhány álhír-kiszűrési technikát, arra kérték őket, magyarázzák már azokat nagyszüleiknek is. Fontos tényező volt, hogy könnyebben lehet rávenni az emberek valamire, ha azzal segítenek is másokon.

Erre vonatkozik a fenti nyitó idézet, amiből némi burkolt fejcsóválás is kitűnik.

Na most az, amit a nincshálózatos szerzők „kiscsoportos kollektivizmusnak” hívnak, valami olyasmi, ami teljesen normális: így működik egy jó társadalom.

Elsősorban a saját közösségeink a fontosak számunkra, nem a világ másik vége. Azzal vagyunk jóban (vagy haragban), annak segítünk, akit ismerünk, aki része az életünknek, akiben megbízunk.

Meg kell jegyezzem, hogy a modernitás előtt tulajdonképpen az egész életünket ilyen kisközösségekben éltük le, és nagyon mással nem is találkoztunk. De persze a világ azóta nagyot változott.

és rögtön jobban látszik, miről van szó.

Hogy ez valakiknél problémaként merül fel, az azért is izgalmas, mert egyébként harminc éve azt hallgatjuk a szociológusoktól, hogy a magyar társadalom individualista. És azért is izgalmas, mert ha az „össztársadalmi szolidaritást” mondjuk „nemzeti szolidaritásra” fogalmazom át, akkor már lehet, hogy nem annyira fogják kedvelni azt a szerzők, és ekkor már nem az „össztársadalmi” szolidaritást fogják hiányolni, mivel az ekkor a „jóléti sovinizmus” nevet fogja kapni, hanem a „globális szolidaritást”.

Azt is kérdezhetném: ha a nemzet pusztán „elképzelt közösség”, ahogy azt a baloldal hangoztatni szereti a marxista Benedict Anderson nyomán, és a nemzetet össztársadalomra fordítjuk le, akkor „elképzelt össztársadalommal” miért is kéne szolidárisnak lenni, már úgy baloldali nézőpontból? (Meg akkor ugye a globális társadalom még inkább csak képzeletbeli társadalom.)

De ami miatt még izgalmasabb a kérdés, az az, hogy egy valójában itt egy klasszikus jobb-bal, lokális-globális törésvonalról van szó. A klasszikus felfogás abból indul ki, amiből például a keresztény teológia tanítása a szeretet rendjéről:

és csak ha ezeknek megfeleltünk, utána jönnek a tőlünk távolabb eső emberek, közösségi szintek. Első a család, aztán a rokonság, munkahely, helyi önkéntes klubok, aminek tagjai vagyunk, iskola, satöbbi, aztán a nemzetünk, a régiónk, a civilizációnk, és csak utána az emberiség. Az azonos nemzethez vagy azonos valláshoz tartozóknak nagyobb felelősségük van egymás iránt, mint más nemzetekhez vagy vallásokhoz tartozóknak. (Lásd minderről a Kommentárba írt, a konzervativizmus közösségelvűségéről szóló esszémet.)

Ez a felfogás az emberi léptékre és az emberileg lehetségesre épít. Viszont keresztbe megy az emberek egyenlőségének tanával: nem vagyok ugyanúgy felelős az új-zélandiakért, a klímaváltozás miatt elsüllyedő szigetekért de még az ukrán háború elszenvedőiért sem, mint a saját közösségeimért. És persze nem a nemzet a legalsó szint.

Mindez azt is jelenti azonban, hogy egyrészt

– bár a mai jóléti társadalmakban már rég nem annyira, mint régen. Ezt pedig a baloldal nem szereti, hiszen a baloldal fel akar szabadítani a kölcsönös függőségek alól. Ezzel azonban akaratlanul a szoros emberi kapcsolatok alól is felszabadít, és atomizál – miközben jajong az atomizáción.

Illetve az egész jelenség azt is mutatja, hogy a baloldal azt szeretné, ha a szolidaritás elsősorban vertikális lenne, nem pedig horizontális. Azaz a mélyen megbúvó baloldali igény az, hogy a dunántúli középosztálybeli családok legyenek szívesek jobban segíteni az északkelet-magyarországi mélyszegényeket, mint a rokonaikat; vagy mondjuk a budapesti középkorú házaspárok is figyeljenek jobban a viharsarki mélyszegényekre, mint vidéki szüleikre.

Azaz a baloldal a névtelen szolidaritás híve: jobban szeretné, ha a rászoruló ismeretlenekkel szolidárisabbak lennénk, mint az ismerős rászorulókkal.

A jó szolidaritás a baloldal számára mindig az, amikor az állam szociális alapon jelentős újraelosztást végez – ez az „össztársadalmi szolidaritás”. Ezt egy bizonyos fokig meg lehet csinálni – hogy mennyi jó belőle, az vita tárgya –, de ez mindig csak anyagi szolidaritás lesz. A kisközösségi szolidaritás viszont egyéb segítségnyújtást is jelent, sőt gyakran főleg mást jellegűt: elmenni a rokon gyerekéért, meglátogatni a kórházban a nagyszülőket, barátokat, bevásárolni valakinek, segíteni leckét írni. „Össztársadalmi” szinten ez tulajdonképpen lehetetlen, és szerintem nem is annyira kívánatos. 

– főleg az állam által. A jobboldal a közvetlen kisközösségek pártján áll, azaz lokalista.

Mindez egy szinttel feljebb a nemzetek versus globális társadalom kérdéseként jelenik meg: ott a lokális szint a szuverén állam, s a mai újbalosok már az ezen belüli „össztársadalmi” szolidaritást is felhúzott szemöldökkel nézik, mivel az ugye „jóléti sovinizmus”. Nekik a világkormány az ideáljuk, globális újraelosztással, amiben olyanokkal kellene szolidaritást vállalni, akikhez aztán tényleg csak annyi közünk van, hogy egy fajhoz tartozunk és ugyanaz az Isten teremtett minket.

Persze az össztársadalmi szolidaritás és a kisközösségi szolidaritás nem zárja ki egymást; de az elsődleges az utóbbi.

A Telex által összefoglalt kutatás arra fut ki: a fiatalok győzködjék a nagymamájukat arról, hogy mit érdemes olvasni és mit nem, nehogy már a Magyarországon túl erős kiscsoportos kollektivizmus miatt a barátnőiktől értesüljenek arról, mi történik a világban, mert akkor nem fognak lépést tartani a globális fejleményekkel.

Reméljük, magas lesz a kutatás idézettsége, és növekszik a szerzők Hirsch-indexe!

Fotó: Fortepan / Lencse Zoltán
(Lébény, 1957)