Achtung: meg kell javítani a magyar-német viszonyt!

Mielőtt a külpolitika teljesen felváltotta volna a belpolitikát, s napi örömünket-nyomorunkat elsődlegesen meghatározó természeti erővé lett volna, boldog kis elefántcsonttorony volt. Bajszos, kövérkés, életteli urak, nadrágkosztümös, hideg nagyasszonyok játszótere, melyben a rossz szó is szép, az angol szó is francia, a sok szó is kevés volt. Az egyszeri közép-európai csúcspolitikusnak pedig csak annyi dolga volt vele, hogy minden nagyobb politikai beszédében valami veszélytelent mondjon róla, lehetőleg keveset. A többit intézte egy Martonyi János, egy Jeszenszky Géza, esetleg egy Göncz Kinga rosszabb napokon.

Míg mások külpolitikának szentelt évi kétszer fél mondata akkor annyi volt csak, hogy „euroatlanti integráció”, Orbán Viktor valami mást mondott a boldog békeidőkben: hogy semelyik ország nem tudja házszámát megváltoztatni, hogy ezért a magyar külpolitika három viszonyítási pontja történelmi-földrajzi sorskomplexumunkból következően Berlin, Moszkva, Sztambul,

Ezt mondta évente kétszer a magyar külpolitikáról, amikor még nem volt muszáj heti kétszer ennél sokkal többet mondania.

És a maxima működött is, bizonyos fokon működik a mai szent napig. Németországból dőlt ide a tőke, magyar nagyvárosok és kistérségek virágoztak fel egy-egy német gyár nyomában, Angela Merkel meg örömmel nyugtázta, hogy az uniós pénzből azokon kívül is szép országot csinálunk. Oroszország megbízhatóan hozta az energiát. Törökországgal pedig olyan együttműködések sora alakult ki, amelyet nem látott még a magyar történelem – első renden említendő itt a Török Áramlat gázvezeték, amely most nem csak Magyarország gázellátásának biztonságát garantálja, de az Oroszországról való leválás elsődleges eszköze is lesz, ha itt nem részletezendő politikai okokból az orosz gázról nekünk is le kellene mondanunk.

De Orbán Viktor régi külpolitikai maximája akkor is igaz, amikor kényelmetlen. Most például az. Hisz minden bajunk öreganyja, a magyar külpolitika éveken át tartó „jólmegyen-érzésének” gyilkosa, s voltaképpen az uniós viták alapja is, hogy a politikai Berlin teljes pferdestärkével kirükvercelt mögülünk. Sztambul köszöni, jól van magyar viszonylatban politikailag és gazdaságilag is, Moszkvával politikai kapcsolat amúgy sem volt, a gazdaságit egyelőre megmentettük – de míg a Deutschland AG töretlenül boldog, a német kapcsolat politikai lába több, mint bicebóca már.

Berlin ma nem látszik érdekeltnek a magyar sikerben.  Ha az lenne, nem lenne uniós pénzes hercehurca. Hazánknak márpedig egyszerre kell a sikerhez jó drót Berlin, Moszkva és Sztambul felé; anélkül kínlódás van. Párizs nem Berlin, Peking sem az,

Reparálni kell tehát a magyar-német viszonyt.

Ebben nyilván nem segít, hogy ez a Berlin már nem az a Berlin, s ez nem a magyar kormány hibája. Angela Merkel legkárhozatosabb bűne egyben a legnagyobb előnye is volt: nem gondolt különösebben semmiről semmit, így dealt mindig mindenről lehetett kötni vele. Mert egy dolgot mindig nagyon átlátott: Deutschland AG érdekét.

Olaf Scholz is épp ilyen lenne – elvégre, kár tagadni, Merkel-hasonmásversenyen nyerte kulcsát a világ legszögletesebb hivatalához. Ha maga lenne, még lehetne vele beszélni. De ott ülnek a nyakán az agyalágyult Zöldek, élükön a gazdasági miniszterrel, aki szerint a vállalkozások ideiglenes leállása nem csőd, a tökkelütött külügyminiszterrel, aki úgy beszél a háborúról, mintha még mindig gondtalan brandenburgi képviselőként csücsülne Anne Willnél, két diploma nélküli, cserébe láthatóan súlyos életvezetési problémákkal küzdő társelnökkel.

Meg ilyen káderekkel a másodvonalban, mint a nemrég hazánkba látogatott Anna Lührmann Európa-ügyi államminiszter, aki olyan sémákban gondolkozik a világról, hogy csak a Mindenható kegyelméből nem alszik bele a saját mondatai közepébe. „A német kormány értékalapú külpolitikát folytat. Látogatásom során kritikus kérdéseket vetettem fel a magyar kormánynak, és különböző civil szervezetek képviselőivel is találkoztam, például az emberi jogok területén.” Meg „az európai migrációs politika nagyon összetett kérdés, ahol különböző elveket kell összeegyeztetni. Rendezett és szabályos pályára akarjuk állítani a migrációt. Ugyanakkor figyelembe kell vennünk az EU külső határainál a vonatkozó uniós szabályokat, valamint a nemzetközi és humanitárius normákat is.” Oh, én édes Istenem.

Hol vannak itt a hercig német politikusok? Hol van a kaján mosolyú, bölccsé ráncosodott Volker Bouffier, a választóval rokonszenves félmondatokban összekacsintó Wolfgang Bosbach, Sigmar Gabriel, aki Ruhr-vidéki akcentusra vált, ha el kell magyaráznia a szakszervezeti takarítónőnek a CDU-SPD nagykoalíció értelmét, vagy a régi Zöldek, Jürgen Trittin, Cem Özdemir, a berlini komcsi Gregor Gysi?

akik vitáztak, gondolkodtak, akiknek egy jó szójáték minden érvre megnyitotta a fülét, akikkel úgy lehetett jó alkut kötni, mint egy törökkel a bazárban, de úgy tartják be, mint a... németek?

Honnan jött ez a sok hőre lágyuló egyenember, akiknek valóságérzékelése egy egységsugarú új-mexikói buckalakóéval vetekszik, de Németország teljes súlyával csörtetnek előre a világban?

Egy szó, mint száz: igen, ez a Németország már nem az a Németország, nem a hercig politikusok boldog világa. A sör, a kedélyes vita és a politikai kultúra kora véget ért, s magával vitte a magyar-német – vagy egyáltalán: a kuruc-német – kapcsolatok régi formáját. Ez igaz. De ettől még a Berlin, Sztambul, Moszkva megmarad. A házszám nem változik. Jóban kell lenni ezzel a Németországgal is.

Ez a kormány népszerűtlen, a Zöldek és a szociáldemokraták lejtmenetben futnak versenyt, a liberálisok a parlamenti küszöb szélén táncolnak megint,

De voltak nekünk barátaink, akik ráadásul két éve nem álltak olyan jól, ahogy most állnak. Ukrajna-politikájuk persze dögunalmas, kényszeredett mainstream, de ettől még elnökük a reakciós anti-Merkel. S ébredezik közben a nagy Kereszténydemokrata Unió szárnya alatt a kék-fehér parallelogrammák közé zárt aranysas; bizony, a régi vágású német politikusok rezervátumában, a szép Bajor Szabadállamban Markus Söder, a klasszikus, szerethető, bumfordi német politikai elvszédelgő, aki két éve még szivárványosan világíttatta volna ki az Allianz Arenát a magyarok elleni meccsre, most olyanokat beszél, hogy „az erőltetett ideológia mindig hamis. A woke-ot egyszer talán jó szándék vezette, de mostanra illiberális nyárspolgársággá vált.” Kategorikusan kizárja Bajorországban a szövetségi szinten gyakran felmerülő CDU-Zöldek koalíciót. Teátrális gesztusokkal áll ki a húsfogyasztás mellett. Gazdaságpolitikai stratégiaváltást és fair energiárakat emleget. Ez az, aminek látszik: egy fősodratú európai jobboldali párt kacsintgat a kultúrharc felé. Mégpedig hónapok óta.

Nem számít, hogy csak számításból, nem számít, hogy minden levegővétele hazugság, ilyen a politika. De ez itt a sansz arra, hogy visszaépítsük a Manfred Weber miatt elúszott Fidesz-CSU-tengelyt, a mérgező viszonnyá vált magyar-bajor barátságot.

Először talán csak valami untergruppenführer-helyettes látogatásával a debreceni BMW-gyár valami mérföldkövén. Aztán pár kölcsönös politikai szívességgel. Aztán egy jó kis macroniádával, melynek során valami neves CDU-s vezető államférfiúi grandeurbe öltözve Budapestre jön, és demonstrálja, hogy ő még a rettegett Orbán Viktorral, a híres kannibálvezérrel is képes tárgyalni.

A Berlin-Moszkva-Sztambulhoz, a régi orbáni békéhez Münchenen át vezet az út. Ha eszünk van, kiemelt politikai prioritássá tesszük a bajorokkal való ismételt összebútorozást.

Az esély itt van: ellenzékben vannak egy jobbról és balról is kritizált, gyenge kormánnyal szemben, szabadok, mint a madár. Mindenki hozzon magával még egy bajort! Berlin-Moszkva-Sztambul a nyugtunk garanciája. Make Berlin-Moszkva-Sztambul great again!

Nyitókép: Facebook

***