Magyar-lengyel kapcsolatok: vak szerelemből újra igaz barátság

A szerző Lengyelország- és Olaszország-szakértő, a Nézőpont Intézet külügyi igazgatója

Öt évvel a Fidesz–KDNP 2010-es magyarországi győzelmét követően, 2015-ben Lengyelország is jobboldali kormányt választott. A magyar–lengyel s általa a közép-európai együttműködés történetében ezzel egy új, legalább egy évszázada nem tapasztalt mértékben ígéretes fejezet nyílt meg. A hidegháború vége és a vasfüggöny leomlása ugyan már a '90-es évek kezdetétől lehetővé tette volna, hogy Közép-Európa országai sorsukat kezükbe véve, prioritásként tekintsenek a regionális együttműködésre. Az itteni nemzetek egymást váltó, sokszor instabil koalíciós kormányai azonban leginkább egymással versengve keresték a nagyhatalmak kegyeit, ahelyett, hogy az együttes fellépés súlyával adjanak nyomatékot a közös érdekeknek. A Fidesz és a lengyel Jog és Igazságosság (PiS) kormányzása ebbe a zilált állapotba hozott gyökeres változást. Annak köszönhetően, hogy Budapesten és Varsóban is a saját nemzeti érdek lett a legfontosabb politikai rendező erő, a regionális politika is elsődlegessé vált, hiszen

A magyar–lengyel kapcsolatot ezen felül erősítette az az egymásrautaltság is, amelyet a külső nyomás idézett elő. Az, hogy mindkét kormány bátor lépéseket tett országaik gazdasági szuverenitásának előmozdítása érdekében, sértette a külföldi globalista elitek érdekeit. Berzenkedésüket fokozta, hogy a magyar–lengyel tandem összetartásával a 65 millió uniós polgár hangját képviselő Visegrádi Együttműködés több ízben az európai politikában is megkerülhetetlen tényezővé lépett elő. Varsó súlyával és Budapest politikai tapasztalatával Közép-Európa immár nemcsak elszenvedője, hanem alakítója lett az európai eseményeknek.

A bevándorlást mint csodaszert elutasító, a társadalmak atomizálódásának a család intézményét megerősítve gátat vető, az egykori baloldali szavazótömegek számára a segélyek helyett a munka becsületének visszaállítását kínáló magyar és a lengyel jobboldali modellek sikerét látva a globalista elitek ráadásul egyre inkább félthették hatalmukat a saját országaikban is, mivel a nemzeti önrendelkezést elérni vágyó ellenzékek hivatkozási alapként tekintettek a két országra (Giorgia Meloni olaszországi győzelme bizonyította: nem hiába féltették hatalmukat). A magyar és lengyel eredmények ezen felül leleplezték az olyan, globalisták által hirdetett mantrák hamis voltát, minthogy „meg kell haladni a nemzeteket”, „Európa versenyképességét csakis a bevándorlással lehet fenntartani”, „a családok helyett az egyének igényeit kell kielégíteni” és hogy az ezen folyamatokat kísérő „válságok elkerülhetetlenül szükségszerűek”.

Politikai szinten ez az elkeseredettség odáig fajult, hogy céljaik eléréséért még az Európai Unió fundamentumaiból is képesek voltak csúfot űzni; a Szerződésekből, az Alapjogi Chartából vagy épp az európai intézmények szabályaiból. Előbbiekre példa, ahogyan fittyet hánynak a tagállami hatáskörökre a lengyel igazságszolgáltatási átalakításokkal kapcsolatban, vagy épp semmibe veszik a szülők neveléshez való jogát Magyarországon. Utóbbira példa, ahogyan az Európai Parlamentben, a Sargentini-jelentés elfogadása előestéjén megalázták a parlamentarizmus eszményét, a szavazatszámlálásra vonatkozó szabályok önkényes meghajlításával.

Ez az elkeseredettség táplálta azt a dezinformációs hadjáratot is, amellyel a kommunikációs térben igyekeztek bizalmatlanságot szítani a régió országai között, elsősorban a közép-európai összetartozás-tudatot leginkább erősítő magyar–lengyel tandemben. Ennek egyik legékesebb példája volt, amikor a 2020-as európai tanácsi tárgyalások idején a Reuters hírügynökség az egy százalék alatti támogatottságnak örvendő Megegyezés nevű akkori koalíciós mikropárt vezetőjének, Jarosław Gowinnak egy brüsszeli irodában elmondott véleményét a lengyel kormány hivatalos álláspontjaként „köröztette”. E támadások azonban csak még inkább megerősítették a magyar–lengyel szövetséget, amely olyan stratégiai pillanatokban is erős volt, mint az imént említett tárgyalások a közös költségvetésről. Jarosław Kaczyński, a lengyel kormánypárt vezetője nem sokra rá kiemelte; azután is számíthattak a magyarokra, amikor azok már a saját céljaikat elérték.

Ugyanakkor a „két fekete bárány” egymásrautaltságának helyzetéből fakadóan egy a barátság stabilitását veszélyeztető elem is mindinkább erősebben érezhetővé vált.

Amikor ilyen mértékben csak a másikra számíthat két szereplő, óhatatlanul megjelenik az elvárás, hogy mindenben értsenek egyet. Ez pedig nehezíti a pragmatikus, az érdekegyezésekre koncentráló politizálást, amely a sikeres közép-európai szövetségek kulcsa.

A barátság egyik legfontosabb ismérve az őszinte párbeszéd. Akkor is, ha nem értünk egyet, ha különböznek a nézőpontok. A szerelmesek hajlamosak átsiklani a különbségeken. Ilyen fontos különbség volt a két nemzet Oroszország-politikája. Erről azonban kevés szó esett. Bár érezhetően zavarta őket a kérdés, a jobboldali lengyel diplomaták és politikusok rendre legyintettek, és ezzel nagyvonalúságot igyekeztek sugározni. Ilyen aktuálisan fontos ügyből mindig volt elég az említett politikai támadások viharában, így magyar társaik sem erőltették a kérdés átbeszélését.

A 2022 február 24-i orosz agresszió egy mozdulattal söpört le minden más kérdést a politikai napirendről, és egy csapásra az Oroszországhoz való viszony lett a legfontosabb, sőt egyetlen politikai téma. Amikor a leginkább szükség lett volna egymás álláspontjának hiteles megismerésére, a higgadt párbeszédet nehezítette, sőt ellehetetlenítette az a felfokozott érzelmi állapot, amelyet a háború kiváltotta sokk idézett elő. Ez elsősorban a lengyeleknél volt erős, akik az orosz agresszióban a néhai köztársasági elnök, Lech Kaczyński 2008-ban Tbilisziben megfogalmazott baljóslatát látták beigazolódni: „ma Georgia, holnap Ukrajna, utána a balti államok, majd pedig talán az én hazámra, Lengyelországra fog sor kerülni”.

A párbeszéd ellehetetlenülését tetézte az említett dezinformációs nyomás, amellyel a globalista médiumok az azt megelőző években csak kevés sikerrel tudták mérgezni a magyar–lengyel együttműködést. Azzal, hogy egyszer csak az orosz-kérdés uralta el a kommunikációs teret, egy olyan téma hullott az ölükbe, amelyben tényleges különbség áll fenn a két ország adottságai és a helyzetre vonatkozó megítélése között.

Röviden: Magyarország szerint Oroszországgal így vagy úgy, de számolni kell,

Lengyelország szerint viszont ez egy történelmi pillanat Oroszország megtörésére, a befolyási övezetében bekövetkező zavart pedig Közép-Európa országai kihasználhatják saját befolyásuk kiterjesztésére. Tegyük hozzá: ez utóbbi elsősorban a 40 milliós Lengyelország számára kecsegtethet látványos eredményekkel.

A dezinformációs masinéria ezúttal hatékonynak bizonyult. Egyfelől hiába mutattak a vezető lengyel politikusok megértést a magyar álláspont iránt az orosz energiának való kitettséggel kapcsolatban. A globalista hálózatok a nyilatkozataik ezen elemeit rendre kihagyták, és csak a kritikus félmondatokat idézték a magyar médiatérben. Ráadásul sokszor előfordult, hogy utána majdnem a teljes magyar médiaspektrumban megjelentek ezek a félmondatok – továbbra is a szövegkörnyezet nélkül. Másfelől hiába tette világossá az orosz támadás után rögtön Orbán Viktor magyar miniszterelnök, hogy „Magyarország Ukrajna barátja”, és hiába emlékeztetett a nyugat leglátványosabban 2008-2009-ben megmutatkozó, Oroszországgal kapcsolatos hezitáló magatartására, amely a térség tagállamai számára mindig intő jel lehet, mindebből semmi nem jelent meg a lengyel közbeszédben, ahogyan az Ukrajnának nyújtott heroikus magyar humanitárius segélyakcióból sem. Egymás véleményét ugyanis nem közvetlenül, hanem Közép-Európa ellenfelei által, hamisan keretezve, sőt nem ritkán hamisan idézve ismerte meg a két ország közvéleménye.

A hirtelen távolságtartás 2022 májusára kezdett enyhülni, aminek leglátványosabb mozzanata Novák Katalin köztársági elnök asszony akkori látogatása volt Andrzej Duda lengyel államfőnél. Novák Katalin nyilatkozatai és találkozói azóta is segítik a magyar álláspont lengyelországi megértését. Rajta kívül különösen fontos volt néhány, a közép-európai együttműködésben elkötelezett politikus fellépése. Magyar részről mások mellett Kövér László házelnök, Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke, lengyel részről Marek Kuchciński, korábbi szejm-elnök, aki időközben a miniszterelnök kabinetfőnöke lett, valamint Ryszard Terlecki, a PiS frakcióvezetője tett sokat a párbeszéd fenntartásáért. Nekik is köszönhető, hogy tavaly nyár végére, őszre lengyel részről is megjelentek azok a legfelsőbb szintű nyilatkozatok, amelyek arról szóltak, hogy a békéhez vezető eszközökre vonatkozó vitától függetlenül

Mateusz Morawiecki lengyel kormányfő ezt azóta többször elismételte. Az őszi przewodówi rakétaszerencsétlenséget követő órák magatartása ráadásul megmutatta, ha baj van, a magyarokra valóban számíthatnak a lengyelek (számos, „csak” szolidaritásról szóló országvezetői nyilatkozattal szemben a magyar kormányfő „teljes támogatásról” biztosította Lengyelországot a leginkább kritikus órákban).

Felmerül a kérdés, hogy a magyar–lengyel kapcsolat visszatérhet-e a 2022. február 24-e előtti állapotokhoz. Nem kizárt, de biztosan hosszú idő kell majd hozzá. Hatalmas kommunikációs erőforrásokat kell megmozdítani, hogy megerősödjenek azok a hagyományos és közösségi médiában kiépülő kapcsolatok, amelyek lehetővé teszik, hogy egymás álláspontját ne Közép-Európa ellendrukkerei közvetítsék. A magyarok felelőssége, hogy a lengyelek megértsék a magyar békepárti álláspontot, amelyet a globalista médiumok hamisan állítanak be „oroszbarátnak”, és amelyben jelentős részben 1956 keserű tapasztalata lüktet: a nyugat már többször hergelte ezt a régiót az orosz medve ellen, hogy aztán sorsára hagyja. Most egyre több jel utal arra, hogy előbb-utóbb Ukrajnával is így fog tenni. Vajon nem éppen a magyar álláspont visel a legnagyobb felelősséget Ukrajna jövőjéért azzal, hogy minden áron, azonnal véget akar vetni a vérontásnak? Annak, hogy egész generációk vesszenek oda a fronton? Másfelől hiába a magyar politikai elit rezzenéstelen eleganciája, amellyel a lengyel szövetség fontosságáról beszél, aligha lehet nyom nélkül elfelejteni azokat a magaspolitikában szokatlan, sértő mondatokat, amelyeket tavaly tavasszal egyes lengyel vezető politikusok megfogalmaztak. Jegyezzük meg; a PiS elemi érdeke, hogy a lengyel választás előtt a magyar jobboldal hamis lejáratásához ne asszisztáljon, hiszen így azokat az értékeket is támadásnak teszi ki, amelyekre részben építi a kampányát.

Az elmúlt évek tapasztalata épp azt mutatja: nem feltétlenül kell azt a kétségtelenül felemelő, de a nemzetközi politizálást nehezítő érzést keresni, amely korábban néhány évig áthatotta ezt a viszonyt. A mögöttünk hagyott kihívással teli év után elkövetkezhet egy érett, egészséges szövetség ideje. Erre pedig nemcsak a két országnak van szüksége.

Jelen pillanatban ugyanis az Európai Unióban a balti államok által is osztott lengyel álláspont az egyik, a magyar pedig a másik önazonos, őszinte álláspont a háborúra vonatkozóan.

Érdemben tehát ez a két nemzet tud igazán hatékonyan vitázni, minthogy a többi ország jellemzően vagy a külpolitikai mozgástér hiányának, vagy saját médiájának foglya. Elképzelhető, hogy történelmi perspektívából az orosz–ukrán háborúval kapcsolatos európai politikát a magyar és a lengyel álláspont ütköztetése fogja keretezni. Lehetséges, hogy 2022 tavaszán az ukránok hősiessége mellett a lengyelek kérlelhetetlen kiállása kellett ahhoz, hogy Kijev ne essék el, és Oroszország ma ne jelentsen nagyobb veszélyt Közép-Európára. 2023-ban pedig a magyar békepárti álláspont remélt terjedése vezethet el oda, hogy ne eszkalálódjék a konfliktus világháborúvá, illetve ne halljanak meg emberek további tíz- és százezrei olyan célokért, amelyek már rég nem Ukrajnáról szólnak.

Ezért érdeke nemcsak a két országnak, de egész Európának, hogy folyamatos legyen az őszinte, indulatoktól mentes, történelmi tapasztalatokra építő baráti párbeszéd Magyarország és Lengyelország között.

Nyitókép forrása: elte.hu