(Poszt)párbeszéd – a toleránsok intoleranciájáról

„Valódi párbeszédet indít” – futottam bele egy műpéniszekkel illusztrált könyv és kiállítás ajánlójába a közösségi média varázslatosan eklektikus felületén, és egy pillanatra elmerengtem, hogyan is néz ki napjainkban egy amolyan őszintén progresszív párbeszéd. Talán valahogy így:

– Szia, akár akarod, akár nem, én most bemutatkozom neked, szóval én alapvetően így poliámor kecskeként azonosítom magam (my pronouns are mek/mekeke), szeretem a hajnali szellőt, a mangós kelkáposztás flat whiteot, az afroamerikai történelem neofoucault-ista, furry-feminista, vagyis egyetlen érvényes olvasatát, még vastag, fekete keretes szemüveget is vettem, hogy addig is okosnak tűnjek, amíg nem fejezem be a roppant fontos és hasznos tanulmányaimat az ideakkreditált amerikai szektafőiskolán, ahová levelezőn járok, ha már máshol nem lehet ebben a bigott, posztfasiszta országban diplomát kapni ilyen nélkülözhetetlen tudásokra; egyébként küzdök az egyenjogúságért, vagyis az alapvető emberi jogokból levezethető az is, hogy a kecskeidentitású közösség tagjainak igenis jár kvótaalapon hely a Parlamentben és minden döntéshozó szervben, ahogy a cégek felsővezetésében, az egyetemi felvételinél és a kollégiumokban is; azért is harcolok, hogy minél többen elismerjék, hogy a poliámor kecskeidentitás igenis nagyon sokat tesz hozzá az ember szexuálpszichológiai és a genitáliák megfelelő használatának fejlődéséhez, sőt, az egyetemes emberi kultúrához –

–, és azért is harcolok, hogy ezt a csodát minél szélesebb körben terjeszthessem a gyerekek között a közoktatásban, ha egy mód van rá, a magyar adófizetők pénzéből, de akaratuk ellenére, és lehetőleg bármiféle kontroll nélkül, plusz egy hátsó kis privát szobával a suliban, ahol a gyerekeket fogdoshatom, és egy perccel azután, hogy betöltötték a tizennegyedik életévüket, dughatom is, már persze csak azt, akit kellő manipulációval rá tudok venni, mert annyira szar a családi élete, hogy el tudom vele hitetni, hogy ez a szeretet, és hogy ez normális; viszont úgy, hogy azért legyen fegyelem is, szóval amikor a suliban az érzékenyítő foglalkozáson felveszem az én identitásomat tükröző ruházatot, ami egy nagyon cuki keveréke a tüllboa szoknyának, a patáknak és a szarvaknak, akkor azt, aki ki mer röhögni, vagy akin látszik, hogy nem tetszik neki, azonnal rúgják ki az iskolából, a szüleit meg a munkahelyükről, mert undorító dolog kirekeszteni másokat!

– Hát nézd, szerintem nem kéne…

***

Posztmodern posztpárbeszéd: ők abszolút toleránsak veled, megértenek és meghallgatnak – amíg pontosan az általuk kívánt módon viszonyulsz a nyugati felsőközépből importált, passzív-agresszív módon a világ elé kiteregetett terápiás nárcizmusukhoz. S totálisan egyre megy, hogy ez genderbaj, más személyiségzavar, kezeletlen trauma vagy messianisztikus társadalomjobbító küldetéstudat. Mert a lényeg a kötelezően elvárt figyelem és tisztelet hisztérikus követelése mellett mindezt belső szervekig kipakolni délidőben a társadalom ebédlőasztalára, mert hát az ebéd csak maradi társadalmi konstrukció.

Apropó: van még vagy fél tucat kifejezés, aminek mindenképpen szerepelnie kell egy cikkben, amikor e jól azonosítható kör kényezteti ennenmagát ilyesféle szöveges autofellációval: „érzékeny”, „okosan provokál”, „rámutat az egyenlőtlenségekre”, „érvényes mondanivaló”, „gondolkodásra késztet”. És természetesen nem maradhat ki az sem, hogy: „tabukat dönt”. Az sosem.

Nyitókép: Mandiner archív