Férfiak és művészek nárcizmusáról

Leimeiszter Barnabás írása Magasles tárcasorozatunkban

Fellini-retrospektívet tartottak a minap egy pesti moziban. Elmentünk megnézni a 8½-et. Éppen hatvan éve mutatták be egyébként. Egy filmnek bizonyára nem tesz jót, ha azzal a tudattal ülünk be rá, hogy remekművel lesz dolgunk. Nehezebb megküzdeni a pozitív, mint a negatív prekoncepciókkal.

Nos, a 8½ olyannyira remekmű, hogy még a saját zsenialitása sem rontja el. Hatvan év ide vagy oda: működik.

Mastroianni, Cardinale, Aimée: tündökletes jelenségek. A híres képsorok, a bíboros audienciája a gőzfürdőben (Martin Scorsese emelte ki nemrég, mint az egyetemes filmtörténet csúcsát), a „háremjelenet”, s a katartikus befejezés, a szereplők körtánca a le nem forgatott film díszlete körül: semmit nem vesztettek a varázsukból. Akkor sem, ha ez a nagyon önreflektált, nagyon áttételes, nagyon meta stílus, a film-a-filmben gesztusa, a mise en abyme, ami akkor újszerűen és forradalmian hatott, mára mindennapivá vált. Hogy távoli példákat említsek, egy korosztály nőtt fel a Family Guy-on meg a Rick és Morty-n, ami ezt az elidegenítő stílust fejlesztette tovább, alakította a népszerű történetmesélés nyelvévé. Köznyelvvé szinte, amit egy óvodás is ért, folyékonyan beszél.

Ma már mindenki pontosan tudja, hová tegye az idézőjeleket. Az önirónia a nyugati társadalmak ópiuma. Hogy a 8½ mágikus, költői öniróniáját érti-e az átlagnéző, abban már kevésbé vagyok biztos.

Ha ma mutatnák be a 8½-et, bizonyára kevésbé lenne reveláció, mint 1963-ban volt. És egyébként sem ünnepelnék körül olyan egyöntetűen és hangosan, mint akkor tették. Elvégre Guido alkotói válsága, szenvelgése-álmodozása a luxusszanatóriumban, csapongása az elvetélt ötletek, a kísértő emlékek, a szeretett és nem szeretett nők között: a férfinárcizmus pontos természetrajza. Azé a férfinárcizmusé, ami minden hazug premisszájával és nevetséges-kártékony vonásával, minden fellengzős és ripacskodó allűrjével együtt létrehozott és évszázadokon át működtetett egy kultúrát. Hogy jó-e egy kultúrát a nárcizmusra alapozni, jó-e „zsenikultuszt”, a hírnév, az alkotói öntudat hagyományát ápolni, persze kérdéses.

Nem helyezte új, reálisabb alapra a kultúrát. A férfinárcizmus helyett, ami a kortárs hangadók szerint megnyomorította a világot, van most, ha csak a bestseller-listákból, irodalmi trendekből indulunk ki, női nárcizmus mint leitkultur. A ma divatos „nőíró” még bensőségesebb, még melegebb és meghittebb viszonyt ápol önmagával, mint a nyugati egyetemek tananyagából kirostált, halott fehér férfiak bármikor is tették.

Nietzsche a „távolság pátoszáról” írt. Ma, mondani se kell, a közelség pátosza az irányadó. A közelségé, amely a leglényegünkig juttat bennünket. Bármiféle distancia kialakítása szentségtörésként hat, és nem véletlen, hogy a mai világban éppen az „ítélkezés” számít főbenjáró bűnnek. Ha valakinek, horribile dictu, igénye lenne arra, hogy önmagát ítélje meg, arra egyenesen úgy néznek, mint az öngyilkosjelöltre, és felszólítják, hogy mihamarabb hívja fel a lelkisegély-szolgálatot.

Pedig a 8½-ben Fellini sem tesz mást. Ellép kicsit maga mellől, keresi a távolságot, a távolságokat, amelyeket a különböző helyzetek kínálnak: Guido a szeretője után a feleségét is odahívja a szanatóriumba, hogy elkerülhetetlen legyen a találkozásuk, s a kipattanó konfliktusban még tisztábban pillanthasson rá önmagára. Elmélyülten vizsgálódik, és ebben a vizsgálódásban persze jó adag nárcisztikus kíváncsiság, pojácaság is van, mégis sikerül annyira tárgyilagosnak maradnia, hogy ne legyen cinkos vagy lezser önnön gyengeségeivel szemben. Fellini öniróniája a distanciateremtés eszköze.

az álőszinteség visszacsatolásaira ad módot, a komfortos-kedélyes bennfentességet és belterjességet, a mikroszkopikus önszemléletet, a kozmikus intimitást erősíti.

Az „önazonosságra” hívó szólamok ájtatosságánál már csak a naivitásuk elviselhetetlenebb. Általában ez a baj a világgal egyébként: a megrögzött és erőszakos naivitása. Mintha az emberi lény mint olyan hiánytalanul megragadható lenne egy egységes-eredendő, „saját” személyiség formátumában. Légy önmagad! Oké, de melyik?

Hiszen Guido hiábavaló önkeresése is a személyiség megfoghatatlanságára utalgat: a filmprojekt csődje az énprojekt csődje is, ahonnan tovább lehet lépni, kell is, de már a kudarc megváltó tapasztalatával, a kudarcban rejlő lehetőséget tudatosítva. Guido számára akkor válnak a dolgok újra értelmessé és valóságossá, akkor érzi magát újra szabadnak és boldognak, amikor fel- és elismeri, vállalja a benne kavargó zűrzavart. A „gnóthi szeautón” ősidők óta érvényes parancsa nem teszi kevésbé parttalanná az önmegismerés folyamatát. Abban a pillanatban, hogy a mitikus „alapvalónk” felszínre kerülne, megsemmisülnénk. A régiek elég józanok voltak, hogy ne essenek bele a primer nárcizmus csapdájába. Vették a fáradságot, hogy valamilyen kevésbé nyilvánvaló csapdába essenek bele. A férfinárcizmus legjobb pillanataiban magas rendű eszmékké, nagyívű kalandokká szublimálta magát. A női nárcizmus nem tud mást produkálni, mint érzésekben-érzületekben vájkáló, szentimentális, „terapeutikus” önszeretetet.

Persze mélyen igazságtalan volna, ha a nárcizmus problémáját nemi kérdésként fordítanánk le.

Nem kell különösebben jártasnak lenni a kulturális életben, sem „művészetszociológiai” kutatásokat folytatni ahhoz, hogy megállapítsuk: a nevezetes névtelenség nem opció. Amióta modern művészet létezik, soha nem is volt az, de tény, hogy a művésznek korábban azért nem illett ország-világ elé tárnia hiúságát. Ma ez együtt jár a hivatással.

Ha a férfinárcizmus hivatalosan meghaladott dolognak számít is, attól még nem tűnt el, sőt. Csak élesebbé, kétségbeesettebbé vált annak nyomán, hogy a női nárcizmus veszélyezteti a pozícióit. Az általam nem olvasott Knausgård könyvfolyama, úgy hallom, jó bizonyítéka ennek, és a magyar férfiírók az alkotói Facebook-oldalaikon nem mutatják kevéssé riasztó példáit a kóros öntetszelgésnek, mint a női kollégáik.

És akkor még nem beszéltünk a kortárs magyar irodalom informális áramlatát alkotó „kemény faszikról”, akik tesznek az illendőségre, kendőzetlenül mutatják be az általuk alaposan kiismert, nyers valóságot: szexet, háborút, nyomort, miegymást. Gátlástalan önreklámozás terén ezek a nagybetűs férfiak nem csak hogy állják a versenyt a menstruáció váteszeivel, de többszörösen túl is tesznek rajtuk.

De ismét csak nem szeretnék igazságtalan lenni. Mint írtam, a mai körülmények aktív nárcizmusra kényszerítik a művészt. Vagy engedik, hogy végre aktívan nárcisztikus legyen, ez is lehetséges. A művésznek folyamatosan látszania kell, minden alkalmat meg kell ragadnia, hogy megmutassa magát, bizonygassa tehetségét. Kötelessége élnie a marketing legnaprakészebb módszereivel, hogy az információs káoszban eljuttassa a műveit a befogadóhoz. Az olvasó vágya, hogy megismerje azt, akinek a könyvét olvassa, régi és teljesen természetes.

Mentség, mint mindig, mindenre van. Mégis – nincs más szó – döbbenetesen obszcén látvány, amikor buszmegállókban meg bérházak homlokzatán, gigantikus reklámfelületeken pillantjuk meg a sztárírókat. Tökéletesen beolvadnak a környezetükbe: ez a legfinomabb – és egyben a legsúlyosabb – dolog, amit erről mondhatunk.